„…a tavasz csak ráadás” – Hajnal Éva: az a nap

Hajnal Éva ötödik verseskötete változatos formavilággal nyűgöz le (még a szabadverses szövegformán belül is). Miniatűr költeményektől (például: „Viharsorok” – Egyszavas versek) neoavantgárd versfolyamokig (lásd a Petőcz András-hommage-okat!) terjed ez az alaktani mező; népdalos és jambikus ritmikát egyaránt találunk a kötetben; s még képverssé finomodó tipográfiára is akad emlékezetes példa. (Érdekes olvasástapasztalat, hogy míg a központozatlan szabadversek egy letisztult nyelviség jegyében bomlanak ki, addig a rímes-jambusos strófák a száz év előtti mesterek esztétikai mívességét és hangulati teltségét keltik életre.)

Gyász és szerelem érzelmi és egzisztenciális végpontjai közt angelizmussal keretezett imabeszéd közvetít; az apa alakja mellett alighanem az angyalok (sőt Angyalok) kéredzkednek legsűrűbben e versvilág centrumába. A családi emlékezet bibliai akusztikát kap, a gyerekkor tudati lenyomatait szabatosan lábjegyzetelt vendégszövegek emelik egyetemes érvényre.

Hajnal Éva lírai életképei rezdülékeny gondolatiságban oldódnak föl, melyen „régvolt ligetek lélegzete” (hogy) suhog át; s amelynek logikája a hús-vér valóságot is a nyelvi létezés függvényeként rajzolja elénk – amiről önreflexív szóképek tanúskodnak: „motyogva a fejét ingatja / mint / egy tétova rím” (öreg) – „Egészen hétköznapi jelzőkké szakadoztunk” (Hétköznapi).

A kötet szerkezete a sebekben gazdag múlt felől fordítja az olvasó figyelmét a reménnyel szentelt jövő felé: „egészen bele tudunk veszni a félelembe / a sok apró halál végül halálunkat okozza // ha engem kérdezel / én inkább a szerelembe szeretnék” (beleveszni) – „elégedett vagyok / boldog / a tavasz csak ráadás” (csak).

Hiteles, eleven stílusjátékra (pastiche-ra) alighanem csak az képes, aki saját poétikai hangját is megtalálta már. Hajnal Éva szemérmes virtuózként (akinél „csupa kisbetűs csönd ragyog” – most) szólal meg Ady, Füst, Kassák és mások modorában, kortársakat is érintően. Példaképpen a Parti Nagy Lajosnak ajánlott Haz át első strófáját másolom ide – mely agrammatikus játékaival a József Attilát is megidéző Parti Nagy-verseket hívja elő, avagy értelmezi újra rendkívül magas fokon: „Miként de szép, az este jött, ment, / esőillat és jázminok, / kószál a magamfajta jöttment, / a Duna foly, én áthidok. / A Duna foly, haz át- meg átjár, / a rakpartlépcsőn enyhe fény: / a rím kedvéért több a vártnál. / Kész költemény a dinnyehéj.”

Mai versízlésünk számára váratlanul és szinte gyanútlanul szépek ezek a versek. Humort és tragikumot is ismerő, esendő pátoszukhoz pedig hézagtalanul illeszkednek Kiss Andrea fotói (a borítón és a ciklusok élén).

A rétegek című vers utolsó előtti sora csak ennyi: „vége”. Az utolsó azonban azt mondja: „kezdődik”. Hadd értsük úgy: nem a vég veszi itt kezdetét, hanem a mindenkori befejezések új és új távlatot nyitó hatalmára int a zárlat. Folytatást ígér – úgyhogy: várjuk a folytatást.

Hajnal Éva: az a nap, Litera-Túra Kiadó, 2024.

Fotó: Litera-Túra Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.