„A test világa a szem” – A fény lelkisége

Az egyhangú szürkeség tömbjéből kibomló színek meghozzák a tavaszt, új reményt öntenek a hosszú téli hónapok alatt megfásult szívünkbe. Vágyunk a fényre, a nap melengető fényére.

A tartós fényhiány ijesztő következményekkel járhat: alvászavar, szorongás, nyugtalanság, szembetegségek, egészen súlyos esetekben pedig depresszióhoz és öngyilkossági gondolatokhoz is vezethet.

Ha a szemnek és a testnek ekkora károkat okozhat a világosság és a napfény hiánya, vajon a lélek nem betegszik-e meg, ha sokáig borul rá a sötét éjszaka?

A Szentírást fellapozva, Máté evangéliumában olvashatjuk a következő verseket: „A test világa a szem. Ha szemed ép, egész tested világos. De ha a szemed rossz, egész testedre sötétség borul. Ha tehát a világosság, amely benned van, sötétség, mekkora lesz maga a sötétség?” (Mt 6,22–23). Jézus párhuzamba állítva tárja elénk az ép szemmel való látás és a belső, azaz a lelki vakság képeit. A sötétség nemcsak a fény hiányát jelenti az éji órák idején, hanem lélekállapotot is jelöl, mely sokkal súlyosabb annál. Ami az éj leple alatt láthatatlan a szem számára, napvilágra kerülve súlyos következményekkel járhat. Ezért tevékenykedik a gonosz is általában az éjszaka leple alatt…

A nagyszombati liturgiában a tűzszentelés után a meggyújtott húsvéti gyertya bevitele következik, s közben háromszor hangzik fel: „Krisztus világossága!” A feltámadt Megváltó életét hirdetjük. Reményünket, hogy a halál nem az örök sötét és a semmi birodalma lesz, hanem részesülünk az örök világosság fényében, Isten színelátásának ajándékában. Isten nem szomorúságra, boldogtalanságra teremtette az embert; szép példa Jézus első csodatétele, amikor az ifjú pár lakodalmi vigasságát megmenti a víz borrá változtatásával. A vele való közösségünk az imádságban és az Oltáriszentség vételekor az Ő világosságába vonja a lelket: gyógyít, erőt ad, táplál és vigasztal. Nem érdemeink okán, hanem irgalmassága és szeretete vonzza magához szívünket. Felfoghatatlan misztérium ez a bűnössége tudatában élő ember számára. Mi, akik pillanatok alatt ítélkezünk embertársaink felett, akár a halálukat is kívánva, s a bennünket ért legkisebb (és gyakran jogos) bírálatot személyiségünk megsértéseként éljük meg, megkaphatjuk a megbocsátás kegyelmét Istentől. S talán még nagyobb kegyelem, ha saját belső sötétségünkre világít rá a Gondviselés fénye – roskasztó és felemelő pillanata ez az emberi életnek.

Tudunk-e olykor lámpásként világítva fényt vinni családunk, embertársaink napjaiba? Képesek vagyunk-e vigasztalni a szomorú vagy már megkeseredett időseket, a csüggedő kamaszt, a munkában megfáradt szülőket? Van-e bennünk nagylelkűség, hogy adjunk abból, amink van – ha kell, időt, ha kell, munkát, vagy éppen anyagi javakat? Képesek vagyunk-e néha úrrá lenni az önzésünkön, ítélkező hajlamunkon, legyőzni a restséget?

Körbevehetjük magunkat a legmodernebb világítótestekkel, belső sötétségünk ellen nem fognak használni. Napozhatunk a legdrágább strandokon a tenger partján, lelkünk talán már a „külső sötétség” állapotában kallódik.

Testünket igyekszünk megfelelően táplálni és edzeni, de a lélek táplálékáról sem szabad megfeledkeznünk. Ha mindennapi kenyerünkért imádkozunk, kérjük, keressük napi lelki-szellemi kenyerünket is. Életünk fő fényforrása a feltámadt Krisztus világossága legyen.

Szerző: Both Balázs

Forrás: Győri Egyházmegye

Fotó: Pixnio

Magyar Kurír