„Ti nem jöttök ki?” – Rákosi és Kádár kora a rendszerváltást követő filmeken

A rendszerváltás után készült, a kommunista diktatúra idején játszódó filmeket nézve sokféle érzés és gondolat kavaroghat bennünk. Már csak azért is, mert e filmek egymástól sokszor egészen eltérő módon közelítenek a kor felé, s nagy kérdés, hogy a látottak egybeesnek-e a néző tapasztalataival, ismereteivel.

Bár egyre több részletet tudhatunk a Rákosi és Kádár nevével fémjelzett időszakról, az erőszak és az elnyomás mindenki által érzékelt vagy csak a háttérben működő rendszeréről, a korszak megközelítését még mindig belengi egyfajta nosztalgia.

A Csocsó, avagy éljen május 1-je! (2001) című filmet Koltai Róbert rendezte, és a címszereplőt is ő alakítja. Az 1952-ben játszódó történet főhőse egy csupa szív tornatanár, aki nélkül Acélváros május 1-jei ünnepsége elképzelhetetlen. A film által bemutatott ötvenes években mindössze furán működtek a dolgok, a helyi ávós (Gáspár Sándor) is elsősorban csak egy féltékeny férj, nem beszélve a párttitkárról (Máté Gábor), akinek inkább közvetítő szerepe van – a helyi futballcsapat és a város, a szovjet és a magyar elvtársak között –, és nem elnyomó. Vagyis ezt is el lehetett viselni valahogy, köszönhetően a Csocsó-szerű figuráknak. Az már egy másik kérdés, vajon hogyan kell értelmeznünk azt a jelenetet, amikor a film végén – a sok lufiba belegabalyodva – Csocsó lassan az égbe emelkedik…

Jóllehet a Csocsó, avagy éljen május 1-je! is kap egy enyhe ironikus élt, a Csinibaba (1997) című vígjátékban már kizárólag a humor a főszereplő. Tímár Péter egészen különleges rendezői eszközökkel dolgozott, igaz, ezt már láthattuk az Egészséges erotika (1986) című filmjénél is. Az utóbbi frappáns szövegei szállóigévé váltak. A Csinibaba is él a viccesen tömör párbeszédek eszközével, amire a korabeli – a film 1962-ben játszódik – slágerek feldolgozásaival erősít rá. „Különös éjszaka volt, csak miénk volt a sziget”, énekelnek nosztalgiázva az egykori ávósok – megemlékezve egy margitszigeti razziáról. Az Egészséges erotika nézői – észrevéve a rendszerkritikus áthallásokat – összenevethettek a hatalom birtokosainak feje felett. A Csinibaba esetében ez már kevésbé működik, a szatirikus felhangok pedig elvesznek valahol az éterben. Az biztos, hogy könnyű a már kimúlt diktatúrán nevetgélni. Nem beszélve arról, hogy a komédia ebben az esetben felülírja a tragédiát, márpedig ez a korszak még javában a kádári megtorlás időszaka volt.

A kis utazás (2000) című film is inkább a kor groteszk jellegét hangsúlyozza a hetvenes évek végének jellemző momentumait bemutatva. Buzás Mihály filmjének hősei gimnazisták, akiket egy nem kívánt nyaralással jutalmaznak. Jellemzően a Ki tud többet a KGST-ről? vetélkedőn döntik el – a szükséges mértékben meghamisítva a végeredményt –, hogy ki utazhat egy kéthetes építőtáborba „a festői NDK-ba”. A filmben számos olyan elemre ismerhetünk, melyek a korszakot jellemezték. Az apa rituális autómosása a fiúgyerekkel, az ebéd közben hallgatott vízállásjelentés, az MK magnóból üvöltő Piramis-szám, vagy az a jelenet, amikor a nemzetközi tábor futballmeccsének elején a himnuszok helyett az internacionálét játsszák, egyaránt elevenné teszik a történetet. A humor sem idegen a filmtől. Az egyik fiú a kor pártállami bikkfanyelvén fejti ki, hogy miért a szocialista ember áll a legtávolabb az állattól. A német táborvezető így irányítja el a magyar fiatalokat: „ungarische Gruppe, zweite Barack”. Mit kell még hozzátenni ehhez? Míg a szabadság hiánya a Csinibabában fel sem tűnik, a Csocsóban pedig csak kellemetlen mellékkörülmény, itt a tábor fiataljainak és felnőtt kísérőiknek is megkeseríti az életét. A film végén a Hair című musical I Got Life című dalát adják elő a magyar gyerekek, miközben a háttérben egy pillanatra felvillan Lenin és Honecker képe. 

Erdélyi Dániel Előre! (2002) című alkotásában már nyomát sem leljük a viccnek, hiszen a kilátástalanság – ebben a korban sokszor szó szerint – véresen komoly volt. A film a nyolcvanas évek közepén játszódik. Zoli (Marcsek Tamás) és Miki (Gáspár Csaba) jó barátok. A két apa azonban ki nem állhatja egymást. Kerekes (Gáspár Sándor) a pártállam hű szolgája, Kutas (Váta Lóránd) viszont botcsinálta ellenzéki. Mintha a nevük – Kerekes, Kutas – arra utalna, hogy nincsenek meg egymás nélkül: az üldöző és az üldözött is kiszolgáltatottja a rendszernek. Bár jellemző a két felnőtt viszálya, igazán a gyerekek sorsának ábrázolása fogja meg a nézőt. A két fiú csak elszenvedője a szülők konfliktusának, ráadásul a végén még el is kell szakadniuk egymástól. 

A tanár felír egy számtanfeladatot a táblára. A fiú megoldja, odaillesztve a részeredményeket: 3, 56, 52. „Mi jut eszedbe erről? – kérdi a tanár, majd maga válaszol. – Ennyit kaptam én – mutat a számokra –, ezért ültem, és ennyi hónap múlva szabadul az apád.” A Torzók (2001) 1960-ban játszódik. Áronnal nem bír az apja – a fiú inkább az anyjával szeretne élni –, ezért intézetbe adja. Társai közül sokan azért kerültek ide, mert szüleiket ’56-os tevékenységük miatt bebörtönözték. Sopsits Árpád persze leginkább a gyerekek sorsát, kiszolgáltatottságát – de legfőképp mérhetetlen szeretethiányát vitte filmre. Ám a kor sem mellékes. A film elemi erővel jeleníti meg a kora kádári rendszer könyörtelenségét: a megfosztottságot, az egymásra utaltságot, a bűnt és a bűnhődést. Bár a gyerekek vannak bezárva, nevelőik is – (Fodor Tamás, Mácsai Pál, Gálffi László) – börtönben élnek. A Torzók azt is megmutatja, hogy a rabság nem egyszerűen a szabadság hiánya. A fiúk szökési kísérlete, annak következményei és a büntetés felidézi bennünk ’56 néhány napig tartó eufóriáját, a szabadságért hozott áldozatot és az azt követő megtorlást.

A rendszerváltás előtt játszódó filmek között akad olyan is, ami két feladatra is vállalkozik. Egyrészt jól ábrázolja a kor viszonyait, másrészt szórakoztatni akar. Noha ezeket a filmeket a thriller műfajába sorolják, nem nélkülözik a drámai elemeket sem. A vizsga (2011) 1957-be repít bennünket. A Rákosi-rendszert jellemző, zsigerekig hatoló félelem, az éberség nem szűnt meg, csak szintet lépett. A folytonos gyanakvás a régi-új Kádár-rendszer működtetőit is jellemzi, ezért is szeretnék kideríteni, hogy az (ellen)forradalom után ki maradhat a titkosszolgálat tagja. Bergendy Péter filmje – csakúgy, mint folytatása, A játszma (2022), melyet Fazakas Péter rendezett – nem csupán államvédelmisek egymás közötti konfliktusát mutatja be. A bizalmatlanság, a színlelés, a másik megfigyelése rendszerszintű volt, azokat is érintette, akik mit sem tudtak róla.

E két filmben még vannak racionális elemek, hiszen mégiscsak a titkosszolgálatról van szó. A Foglyok (2019) címűben viszont a rendszer működésének abszurditását látjuk. 1951 egyik hajnala, Budapest. Csengetnek. „Várunk valakit?” – kérdezi az apa (Fekete Ernő). „Biztos tévedés” – válaszol az anya (Szamosi Zsófia). „Államvédelem!” – hangzik az ajtó elől. A lakásba behatoló ávósok – kivételesen – senkit nem visznek el. Ám mindenkit, aki betéved a családhoz – merthogy a hiányzó kollégát, szomszédot, rokont, albérlőt mégiscsak keresik –, ott tartanak. Ahogy telik az idő, egyre többen rekednek bent a lakásban. Deák Kristóf filmje kicsiben jeleníti meg az ötvenes évek társadalmának viszonyait. A furcsa helyzetben mindenki másként viselkedik, leginkább azoknak az ügyködése tűnik szánalmasnak, akik valamiképp a rendszer kiszolgálói. A nagy kérdés, hogy vajon a közös baj összehozza-e az egymás számára többé-kevésbé ismeretlen embereket, vagy a fortélyos félelem atomjaira szedi a kis társaságot. S hogy miért nem mehet el senki? Hiszen „ilyesmi nem történik ok nélkül”. Mert „a reakció aknamunkáját meg kell akadályozni. De hogy pont itt?”

Bár a fenti alkotások esetében is a valóság adta az alapot, egyes filmeknél többről van szó a kor megidézésénél. Ezeknél ugyanis a történet alapja maga a történelem. A Foglyok végén megtudjuk, hogy az ávósok által keresett személy az a Michnay Gyula, aki a recski munkatáborból megszökve kijutott Nyugatra, ahol a Szabad Európa Rádió adásában fejből elsorolta több száz fogvatartott nevét. Történetét Gyarmathy Lívia vitte filmre. A Szökés persze nemcsak azért érdekes, mert elmeséli ezt az egyedülálló esetet – az ötvenes években Michnayn kívül egyetlen rabnak sem sikerült elhagynia az országot –, hanem azért is, mert bemutatja a recski munkatábor működését. 

Szász Attila A berni követ (2014) című filmjének hátterét az a krimibe illő esemény adta, amikor 1958-ban – Nagy Imre kivégzése után két hónappal – két magyar emigráns férfi a svájci magyar követségre behatolva túszul ejtette Marjai József nagykövetet. Ahogyan a filmbéli diplomata (Kulka János), úgy Marjai is jól jött ki a történetből, később a minisztertanács elnökhelyettese és miniszter is volt.  Ez az alkotás is arra mutat rá, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc nem csak az elkövetkező évek magyar viszonyaira volt hatással. Kádár rendszere bűnben fogant, s bár igyekeztek ’56 leverésének és a megtorlásnak az emlékét kiirtani, a történelmet végül nem sikerült átverniük. 

1957-ben megöltek egy martfűi munkáslányt. A tettes hamar kézre került, életfogytiglanra ítélték. Ám 1963-ban újabb, majd ezt követően még több hasonló eset került a rendőrség látóterébe. A martfűi rém (2016) című film ezt az esetet vette alapul. Bár Sopsits Árpád thrillert faragott a történetből, sok olyan jellemző momentumra is ráismerhetünk, ami közelebb visz bennünket a kor megértéséhez. „Sorozatgyilkos? Olyanok nálunk nincsenek” – hangzik el a filmben. Valóban, hiszen a szocialista társadalom – pont azért, mert magasabb rendűnek tartotta magát a tőkés berendezkedésnél – nem akart tudomást venni a szélsőségekről, még a bűnelkövetés tekintetében sem. Mivel „az új rendszernek az ellenforradalom után be kellett bizonyítania, hogy van közbiztonság”, ezért zárták le az ügyet olyan gyorsan. Érdekes, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a Szovjetunióban is feltűnt egy sorozatgyilkos, akit sokáig ugyanezen okokból nem találtak meg. Az is igaz, hogy a rosztovi rém alaposan túltett magyar elődjén, kegyetlensége még nemzetközi viszonylatban is párját ritkítja.

„Ha magadban beszélgetsz / ő, a zsarnokság kérdez, / képzeletedben / se vagy független” – írta Illyés Gyula az Egy mondat a zsarnokságról című versében. Voltak azonban olyanok, akik fogták magukat, és a kádári zsarnokság elől mégiscsak belemenekültek a képzeletükbe. Mindezt úgy, hogy megpróbáltak – legalább évente egy hónapig – úgy élni, mint ahogyan azt gyermekkoruk indiános könyveiben olvasták. Az indián valós jelenség volt, már a hatvanas években is létezett, s e fura időtöltés a rendszerváltást is túlélte.

Török Ferenc Apacsok (2010) című filmjével emlékezik meg a magyar indiánokról. A történet szerint egy fiatal filmes (Csányi Sándor) – a rendszerváltás után – forgatni szeretne az egykori indiánokról, már csak azért is, mert nagyapja – Fekete Hold – is közéjük tartozott. Kiderül, hogy a filmbíráló kuratórium egyik tagja (Schneider Zoltán) is érintett, az ő apja volt Szürke Sas, akit annak idején letartóztatott és tisztázatlan körülmények között megölt az államvédelem. A diktatúra súlya mindenkit nyomott, válaszul különféle túlélési technikák születtek. Ilyen volt az indián is, ám az Apacsok szereplőinek romantikája valahogy több gyerekes képzelgésnél. Ők megpróbáltak létrehozni valami olyat, ami minden tekintetben különbözött attól a világtól, ami körbevette őket. Kiismerhető, tiszta, de leginkább emberi viszonyokra vágytak. Mindez azonban sajnos illúziónak bizonyult, hiszen az államvédelem végül közöttük is elhintette a bizalmatlanság mérgező magvait. 

A rendszerváltást követő évtizedek egyik kulcsproblémája volt az ügynökkérdés. Kiderült, hogy sok köztiszteletben álló ember jelentett az államvédelemnek. Cserhalmi Sára filmje, a Drága besúgott barátaim (2012) elsősorban lélektanilag közelít ehhez a témához. Czettl Andor (Cserhalmi György) egy nap elolvassa a levéltárban a rá vonatkozó titkosszolgálati iratokat. Itt szembesül azzal, hogy legjobb barátja (Derzsi János) jelentett róla. Már az Előre! című filmben is láthattuk, hogy a rezsim hogyan tette tönkre az emberi kapcsolatokat. Sok bűnt fel lehet róni a kommunista diktatúrának, ám mind közül ez volt az egyik legsúlyosabb. A rendszer működtetői ugyanis tényleg mindent elkövettek azért, hogy mindenki szem legyen a láncban. Nem véletlen, hogy az ügynökkérdés a fordulatot követő évtizedekre is hatással volt, s úgy tűnik, máig nem sikerült lezárni és feldolgozni a diktatúra eme örökségét.

Vannak filmek, melyeknél az alkotói szándék kifejezetten az, hogy a múlt valamely szeletét – leginkább a fiatalabb – néző elé tárja. A cél a szembesítés és az emlékezés. A kommunista diktatúra nem csak ideológiai-szellemi téren lépett fel az egyházakkal szemben. A hitvallásos iskolák államosítása – 1948 – után a legnagyobb akció a szerzetesrendek feloszlatása volt 1950-ben. Eperjes Károly Magyar Passió (2021) című filmjében a ferences Leopold atyát (Eperjes Károly) – miközben éppen felszámolják a rendeket – azért kezdi vallatni az államvédelem, hogy kiszedje belőle, hol vannak az értékes kegytárgyak. A vallatás hálátlan feladatát Leopold egykori tanítványa, Keller főhadnagy (Telekes Péter) kapja. A filmben valóban a krisztusi magatartás kerül szembe az ördögivel. E kettő között őrlődik Keller, aki, bármilyen mélyre ásta is el a lelkiismeretét, végül belátja, melyik út a helyes. Világi szempontból talán későn, ám magasabb nézőpontból még idején. 

A szerzetesrendek feloszlatása után sok elkötelezett férfi és nő folytatta titokban azt a munkát, melynek célja az emberek Krisztushoz vezetése volt. Közéjük tartozott Sándor István szalézi vértanú is. Esetében a halálos ítélet meghozatalában nagy súllyal esett latba, hogy tanítványai közül néhányan a pártőrség tagjai voltak. Dér András dokumentarista filmje (2013) plasztikusan jeleníti meg „Isten szolgáját”, akit azóta boldoggá avatott az Egyház.

A Legyetek szeretettel (2023) című sorozat Brenner János életéről készült, akit a forradalom után, 1957 decemberében gyilkoltak meg. Ebben az időben a visszaépülőben lévő rendszer emberei minden eszközzel igyekeztek fellépni az egyháziak ellen. Brenner Jánost is többször megtámadták, míg végül éppen akkor ölték meg brutálisan, amikor egy beteghez vitte az Oltáriszentséget. Bár a kádári politika mindvégig hangsúlyozta, hogy Magyarországon vallásszabadság van, az Egyházat csak megtűrték. Brenner János élete és vértanúsága is azt bizonyítja, hogy voltak olyan „fejlődésben megrekedt klerikális elemek”, akiknek a tevékenységét igencsak veszélyesnek tartották. Szilágyi Andor sorozata összekapcsolja a jelent a múlttal. A helyi érdekességeket bemutató influenszer nem véletlenül talál rá Brenner János életére. Az alkotók érzékeltetni szeretnék, hogy a ma divatos – egyébként teljesen érdektelen – témák szajkózása helyett valódi értékre is rá lehet bukkanni. Csak figyelni kell. 

A Foglyok című film végén, miután az ávósok elmentek, a kisfiú kimegy a folyosóra és megkérdi: „Ti nem jöttök ki?” A felnőttek bizonytalanul állnak az ajtóban, maguk sem hiszik, hogy azt tehetnek, amit akarnak. Mintha kiszólna a rendező a kort megidéző alkotásából, rámutatva, hogy a szabadság lehetőségével élni is kell tudni. Az Isten szolgája: Sándor István szalézi vértanú című filmben hangzik el a következő mondat: „Velem tehettek, amit akartok, de Krisztus fog győzni, ti pedig elvesztek.” A diktatúra néhány évnyi agónia után valóban összeomlott, s a következő időszakban sok mindenre fény derült. Az persze kérdés, hogy az igazság profán oldala valóban győzedelmeskedett-e. Ma úgy tűnik, a kommunizmus árnyéka meglehetősen hosszú.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. augusztus 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.