„Tizenhat gyerekem van. Kettőt én szültem” – Történetek egy nevelőszülő életéből

„Most éppen három kicsi van nálam – meséli Koncz Katalin a ceglédi lakásának nappalijában, amely a sok játék és mesekönyv miatt leginkább egy játszóházra emlékeztet. – A legidősebb Natika, neki nemrég ünnepeltük a második születésnapját, Ketike 16 hónapos, a legkisebb pedig a 13 hónapos Krisztofer, Nati vér szerinti testvére. Mind a hármójukat én hoztam haza a kórházból, ahol születtek, azóta itt vannak nálam.

Sokan kérdezték, hogy bírok egyedül három kisbabával, fizikailag ez biztosan rettentő megterhelő. Nekem nem az. Valahogy klappolt minden az első pillanattól: a fürdetés, az etetések… Hamar beállt a napirend. Ketike egy kiló hatvanhárom dekával született, öt hetet töltött inkubátorban, és nem volt több két kilónál, amikor hazahoztam, de igazából vele sem volt probléma. Eleinte mindentől félt, a legkisebb zajra is folyton összerezzent, csak a fészekhintában tudott ellazulni, de aztán szép lassan megnyugodott ő is.

Nem szokták elhinni, de az én gyerekeim pár nap után mind végigalusszák az éjszakát – kivéve persze, ha betegek. Natikának sokszor voltak légzési nehézségei, ami felébresztette, de gyakran elég volt csak a pólómat vagy pulcsimat odatenni mellé az ágyba, hogy érezze az illatom, és aztán újra elaludt szépen. Úgy vettem észre, hogy a közelemben könnyen megnyugszanak a gyerekek. Előfordul, hogy ismeretlen gyerekeket is én vigasztalok meg a szüleik helyett a játszótéren.

Huszonnégy éve vagyok nevelőszülő. Tizenhat gyerekem van, kettőt én szültem közülük. Emlékszem, amikor négy-öt éves voltam, és a néger babámat tologattam babakocsiban, a szomszéd megjegyezte, hogy ez nem lehet az enyém. Azt válaszoltam neki, hogy de igen, örökbe fogadtam! Talán a tudatalattim dolgozott akkor, nem tudom. Ha újrakezdeném az életem, akkor is ez a hivatást választanám.

Nagyon szeretem az újszülött babákat, az illatukat, az érzést, hogy csak én kellek nekik, rám vannak utalva, és hogy boldogok, amikor a kezembe veszem őket, meg tudom őket nyugtatni. Amikor meglátok egy kisbabát, gombóc lesz a torkomban, ugrál a szívem, és csak azt várom, mikor foghatom végre a kezembe. Olyan ez, mint a szerelem. Amikor a saját gyerekeim kicsik voltak, sokszor csak ültem az ágyuk mellett, és néztem őket, ahogy alszanak. A kisbabák feltöltenek engem.

Akkor gondolkodtam el, hogy nevelőszülő legyek, amikor a lányom négy-, a fiam pedig kétéves volt. Elvégeztem a tanfolyamot, de aztán két évet még hezitáltam, bizonytalan voltam, hogy a saját gyerekeimnek mit okozok ezzel. Aztán egy napon megkérdeztem tőlük, hogy mit szólnának, ha ide költözne egy kisbaba, akiről az anyukája nem tud gondoskodni, és mi nevelnénk őt, megtanítanánk mindenre. Azt válaszolták, hogy ez belefér. Akkor szóltam a tanácsadónak, hogy készen állok.

Norbika volt az első kisbaba, akit magamhoz vettem. Szóltak, hogy van egy nyolc hónapos kisfiú, mehetek megnézni Budapestre. Indulás előtt összeraktam a kiságyat és kimostam az ágyneműt, a táskámba pedig betettem egy kengurut. Budapesten azt mondta a doktornő, kezdjek el barátkozni a kisbabával, és megkérdezte, mikor tudom meglátogatni legközelebb. Azt válaszoltam, tulajdonképpen vissza tudnék én jönni, de nem vihetném inkább már most haza magammal Norbikát? Influenzajárvány van, nem lenne jó, ha egy ilyen kicsi baba megbetegedne… És előkaptam a táskámból a kengurut, hogy lássa, tényleg jól fel vagyok készülve. A doktornő erre megadta magát, Norbika pedig már aznap este nálam, Cegléden aludt.

A gyerekeim elfogadták őt teljesen. Ha az apjuk meglátogatta őket, és kaptak egy-egy csokit, négyfelé osztották, hogy Norbikának és nekem is jusson belőle, és persze Norbika is mindig megosztotta velük, ha az ő anyukája hozott neki valamit. Együtt nőttek fel, nagyokat bandáztak, együtt csinálták a sok turpisságot. Norbika egészen felnőtt koráig itt élt velünk. Nem lehetett örökbe adni, mert az édesanyja nem mondott le róla; rendszeres időközönként látogatta őt. Most huszonnégy éves, és nagyon büszke vagyok rá: van munkája, barátnője, szeretne továbbtanulni. Gyakran át szokott jönni hozzám.

Amit én csinálok, az non-stop szolgálat a gyerekek körül az év minden napján. Nincs magánéletem, de ez nem is hiányzik.

Aki ezt a hivatást választja, annak számolnia kell vele, hogy a szórakozásról, fodrászról, kozmetikusról sokszor le kell mondania, mert ott van egy gyerek, akit rábízott az ég, és ő az első.

De nekem ez nem esik nehezemre. Nem is nagyon szeretek kilépni a komfortzónámból, és ha otthon is kell hagynom a gyerekeket, sietek vissza hozzájuk, ahogy csak tudok. Attól félek, hogy lemaradok valamiről, mondjuk, hogy Ketike megteszi az első önálló lépéseit, vagy Natika mond valamit. Az ilyesmit nem lehet elmesélni, személyesen kell átélni.

A gyerekek szeretete, ölelése, mosolya, nevetése nekem mindennél többet ér. Rengeteget kapok és folyamatosan tanulok tőlük, ők a legjobb tanítómesterek.

Most például naponta többször gyógytornázunk Krisztoferrel. Nagyjából fél évvel le van maradva a fejlődésben, 13 hónaposan a hasán próbálja lökdösni magát. Hallottam valakitől, hogy létezik Budapesten fejlődésneurológia, felvittem oda, és nagyon kedvesen megmutatták, milyen gyakorlatokkal lehet őt fejleszteni. Azóta naponta többször tornáztatom őt. Már tudja, hogy melyik mondókánál következik a kéztorna, a lábtorna, nagy labdán is gurigázom őt. Kis lépésekkel, de azért haladunk: már figyeli a hangomat, megvan a szemkontaktus, az evésnél önállóan kitátja a száját, ha jön a kanál, és két hete először önállóan tapsolt.

Azt is szeretem a hivatásomban, hogy nincsenek minden gyerekre egyformán alkalmazható megoldások, mindenkihez máshogy kell közelíteni. Nálam például este nyolckor már mindenki alszik, ez akkor is így volt, amikor egyszerre öten voltak itt. De volt egy kivétel, Olivér. Neki nagyon fontos volt, hogy időnként kettesben legyen velem, beszélgessünk egy kicsit este, amikor a többiek már ágyban vannak. Őt pont emiatt havonta egyszer mindig kivettem az óvodából, hogy fiús napot tartsunk. Ő dönthette el, hogy mit csináljunk. Emlékszem, először piacra szeretett volna menni, vettünk ott répát, nagyon boldogan vitte haza. Tízéves koráig élt velem, Madridban találtak neki örökbefogadó szülőt.

A nevelt gyerekekkel kapcsolatban sajnos nagyon sok az előítélet, ezzel együtt kell élni. Olivért például az első perctől kiközösítették az osztálytársai, csúfolták a vitiligója miatt is. (A bőr tartós, pigmenthiányos foltokkal járó rendellenessége. – H.K.) Sokszor álltunk a fürdőszobában a tükör előtt, néztük a hátát, és kértem, legyen büszke rá, hogy ilyen különleges: a teljes világegyetem ott látható a bőrén… Az iskolában sem a gyerekek, sem a tanárok nem fogadták el őt, sok panasz volt a magatartására, az írásképére, holott otthon gyöngybetűkkel írta a házi feladatait.

Velem szemben is sok volt az előítélet, de én ezekre nem reagáltam, csak tettem a dolgomat, ahogy kell.

Az óvodában akkor tört meg a jég, amikor már egy éve jártunk oda a kislányommal, Blankával, és nem múlt el olyan nap, hogy ne öleléssel búcsúztunk volna el egymástól. Sokáig messziről figyelt minket az óvó néni, aztán egyszer odajött, hogy elmondja, milyen ritkán lát ilyen harmóniát, a legtöbb szülő csak belöki reggelente a gyerekét a csoportszobába. Az iskolában az volt a vízválasztó, amikor a tanító néni meglátta Blanka ceruzáját, amire azt írtam: „büszke vagyok rád”, a matekkönyvéből meg folyton potyogtak ki a cetlik, hogy „ne ijedj meg”, „ügyes vagy” és „meg tudod csinálni”.

Egy nevelőszülőnek persze vannak nehéz időszakok is az életében. Nálam is volt egy jókora hullámvölgy, amikor azt gondoltam, kudarcot vallottam. Norbikám 18 éves korában rossz társaságba keveredett, csavargott, teljesen a padlóig süllyedt, holott világéletében rendkívül előzékeny, udvarias gyerek volt. Nehéz volt túljutni a holtponton, de így visszanézve azt mondhatom, sikerült, és nagyon büszke vagyok rá. Rendeződött az élete, és maga sem érti, mi ütött belé akkor.

Az is nagyon nehéz volt, amikor tíz hónap leforgása alatt öt gyereket adtam örökbe. Amikor elmennek, mindig elvisznek belőlem egy darabot, mindig meghalok egy kicsit. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rájuk. Kezdődik az iskola – vajon mi lehet velük? Járnak még lovagolni, karatézni, táncolni, mint nálam? Van, akivel később is tarthatom a kapcsolatot, ez az örökbefogadó szülő döntésén múlik. Gyuszkónak például, akit elsőként adtam örökbe, én vagyok a keresztanyja; már tizenhat éves, de nyáron mindig nálam tölt egy-egy hetet.

Olivérrel viszont, aki tízévesen került el Madridba, nem tarthatom a kapcsolatot. Mielőtt elment, rengeteget beszélgettünk. Mondtam neki, hogy bármilyen messzire is megy, ugyanaz a nap, hold és csillagok lesznek fölöttünk, hát nézzük őket együtt. Vettem neki búcsúzóul egy ezüst nyakláncot egy hit, remény, szeretet medállal. Magához szorította, ide-oda járkált vele a lakásban, és végül azt mondta: „Anya, el sem tudod képzelni, hogy ez mennyit jelent nekem!” Aztán mielőtt elment, elrejtett nekem egy levelet az ágyneműtartóban. Azt írta: „Nagyon jó volt veled, Anya. Most el kell mennem, de visszajövök meglátogatni”, és körberajzolta szívecskékkel, virágokkal. Remélem, ha felnő, emlékezni fog rám, és tényleg meglátogat.

Hogy miért nem fogadom örökbe a gyerekeket, akikhez ezer szállal kötődöm? Ez önző dolog lenne tőlem. Én csonka családban nevelkedtem, és úgy hozta az élet, hogy a vér szerinti gyerekeim is apa nélkül nőttek fel. Azt szeretném, ha a neveltjeimnek szép kerek családja lenne apával, anyával, nagyszülőkkel, unokatesókkal, nagynénivel. Én egyedül ezt nem tudom megadni nekik, pedig mindannyian megérdemlik. Nagyon jó érzés részese lenni egy új család születésének.

Amikor először idejönnek hozzám az örökbefogadó szülők, azt szoktam mondani nekik, hogy nem szeretném, ha elvinnék a tőlem a gyereket;

azt szeretném, ha a gyerek maga akarna velük menni.

Ha ügyesen csináljuk, ez sikerül is. Volt olyan kislányom, aki azt kérdezte tőlem, „mennyit kell még itthon aludnom, hogy otthon alhassak?”, és aztán a búcsúzáskor ő maga pakolt bele a kis bőröndjébe. Soha nem engedem el őket üres kézzel, vihetnek bármit, amit csak szeretnének, hogy könnyebb legyen az elválás. Az egyik kisbabám anyukájának vettem egy üveggel a saját parfümömből, mert a picik az illatokhoz nagyon kötődnek. Amikor kilépnek az ajtómon, mindig összefacsarodik a szívem, hogy hosszú ideig, talán soha többé nem látom őket, de aztán arra gondolok, vár a többi gyerekem, mennem kell etetni, pelenkázni, fürdetni.

Nekik is szükségük van a szeretetemre.”

Aki kedvet érez a nevelőszülői hivatáshoz, szeptember 15-ig jelentkezhet a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ősszel induló, 60 órás nevelőszülői képzésére. Részletes információ és jelentkezés EZEN AZ OLDALON.

Forrás: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Fotó: Pexels

Magyar Kurír