„Tücskeinket” útjukra bocsátva járjunk az új évben a szeráfi atya és Bódi Mária Magdolna nyomában!

A 2026-os év Új Ember Kalendáriumával együtt jómagam is szeretném ráirányítani a kedves Olvasók figyelmét arra, hogy az új esztendőben álljunk meg, csendesedjünk el, és adjunk hálát Istennek Assisi Szent Ferencért. Hiszen a hozzá kapcsolódó, évek óta tartó jubileum (a grecciói jászolállítás, a rendi regulaadás, a stigmatizáció és a Nap­himnusz 800. évfordulója) idén október 4-én jut el a csúcspontjára, amikor a szeráfi atya tranzitusára emlékezünk. A Poverello ekkor költözött haza Teremtőjéhez, az atyai házba.

Életéhez fontos kulcsot ad kezünkbe életrajzírója és rendtársa, Szent Bonaventura. Amikor az egyháztanító arról elmélkedik, hogy

Szent Ferenc jámbor (pius, pietas) volt, leszögezi: ez nem valamiféle vallásos kegyességet jelent, nem is erényt, hanem egy magatartásformát.

Azt a magatartást, amellyel a Szentháromság isteni személyei viszonyulnak egymáshoz. Az üdvösségtörténetben az Atya elküldi hozzánk a Fiút, aki elindul felénk, emberré lesz, és megmutatja minden önérdektől mentes, tiszta szeretetét: a kereszten elszenvedett halálával és feltámadásával megvált minket. Ez a magatartás, amely Isten szeretetével, igazságosságával, irgalmával van átitatva, Ferencben is megjelenik. Ezzel a jámborsággal választja jegyeséül Szegénység Úrnőt, s ezzel a jámborsággal tekint Istenre és teremtményeire, a teremtett világra. Azzal a nézéssel, amellyel csak Isten lát minket. Ezt a látásmódot érzi, érti meg a Poverello, s ezért élete nem merül ki abban, hogy szegénységi fogadalmat tesz, ami nem feltétlenül mentes minden öncéltól, hanem magáról a birtoklásról mond le. Ez a legtisztább szeretet, amelyben nyoma sincs az önérdeknek.

Jól tetten érhető ez abban a történetben, amely arról számol be, hogy a Portiuncula melletti cellája közelében egy tücsök szegődik a szolgálatára. Szép ciripelésével nemcsak gyönyörködteti Ferencet, hanem imára is hívja, s amikor beteg, irgalmasan pihenni is hagyja. Ám mert ez bizonyos értelemben elkényelmesíthetné a szeráfi atyát, ezért lemond a birtoklás vágyáról, és szabadon engedi a tücsköt.

Az óév nagy ajándéka a magyar Egyház számára Bódi Mária Magdolna, a boldoggá avatása, személyes példája.

Ő is a fent leírtak értelmében volt jámbor, az ő életében is ott van Isten irántunk való magatartásának folytatása. Ennek lenyomatát láthatjuk abban, amikor kabátravalót gyűjt egy árvának, bár neki és családjának is szüksége volna a segítségre, vagy amikor a gyári munkában eltöltött fárasztó nap után nem a megérdemelt pihenését tölti, hanem segít Istenhez vezetni a környékbeli hittanosokat vagy a munka­társnőit. Tőle is sok mindent tanulhatunk abból, ahogyan rácsodál­kozik a teremtett világra, a Balaton vagy akár egy szál virág szépségére, de abból is, hogy megfogadja, csak lelkiségi irodalmat fog olvasni, ponyvát nem, és tudatosan éli az életét.

Magdi a sajtó új közbenjárója is. Ő, aki földi életében A Szív újság buzgó terjesztője volt, immáron az égből arra hív bennünket, hogy e sok ingerrel terhelt, zaklatott világunkban mindig tiszta forrásból táplálkozzunk.

Amikor a Szentatyát vagy püspökeinket hallgatjuk, olvassuk, akkor is. Ne fáradjunk bele, hogy a mások által könnyű kenyérként felkínált híradások helyett eljussunk a forráshoz, akár egy pápai beszéd elolvasásával.

Ha az új esztendőben Ferenc és Magdi példájának nyomában járva – „tücskeinket” útjukra bocsátva – törekszünk arra, hogy a mi szeretetünk és cselekvésünk is önérdek- és öncélmentessé, azaz krisztusivá váljon, akkor közelebb léphetünk a Jóistenhez és egymáshoz is.

Fotó: Merényi Zita (nyitókép); Fábián Attila (Szent Ferenc és a tücsök, Angyalos Boldogasszony-bazilika udvara, Assisi; Veszprémi Főegyházmegye 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 4-i számában olvasható.