„Tudsz áldozattá válni, pihenni a kereszten?” – Felföldi László ötödik nagyböjti katekézise

„A nagyböjti elmélkedés utolsó alkalmával a keresztútnak arra a részére irányítjuk figyelmünket, amikor Jézus meghal értünk a kereszten, amikor keserves útjának végén a beteljesedéssel életét adja a teremtett világért” – ezzel a gondolattal kezdte a nagyböjti katekézis március 26-án, pénteken bemutatott részét Felföldi László pécsi megyéspüspök.

„Jézus egyedül vívja meg haláltusáját a kereszten. Ehhez hasonlóan mi is mindannyian egyedül vagyunk a szenvedés keresztjén, a betegágyban, a lelki gyötrelmekben” – mondta a püspök, majd hozzátette, ezért fontos, hogy megtanuljuk Jézustól szeretettel vállalni a mindennapok keresztjét, fájdalmát, halálát. „A halál és a feltámadás összetartozik. Gondoljuk csak arra a példabeszédére, amikor a búzaszemről olvasunk: »Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz« (Jn 12,24). Emberi életünk két meghatározó pontja a születés és a halál. Ott születik új, ahol vállaljuk a halált, amikor vállaljuk, hogy velünk, bennünk valami meghal azért, hogy valami sokkal több, jobb újjászülessen. Ez a szeretet mélye!”

A főpásztor kiemelte, hogy mindannyiunk életében ott vannak ezek a búzaszemek, például amikor egy fiatal kitűz maga elé egy célt, és képes érte meghalni, hogy megvalósítsa. De erről szól egy szülő, egy hitves és egy pap élete is. „A szenvedés fájdalom, mégis vállalnunk kell, mert ebben tud igazán megerősödni életünk és így tudjuk megérteni Krisztus halálát. Ezért legyenek céljaink, hogy feltámadjunk és újjászülessünk!

Vállaljuk a sok-sok hétköznapi halált, mert ha ezt megvalósítjuk, akkor húsvét lesz az életünkben, ami nem egy naptári ünnep, nem csupán egyházi esemény, nem csak egy program, hanem a mindennapok feltámadása!”

Végül Felföldi László a költészet nyelvén, Szent-Gály Kata Keresztúton című versével tette fel azokat a kérdéseket, melyek közelebb visznek a szent misztérium megéléshez:

„Azt mondja az Úr:
Kevés az, hogy a szolgám légy,
s fölemeld Jákob törzseit,
és visszatérítsd Izrael maradékát.
Nézd, a nemzetek világosságává tettelek,
hogy üdvösségem eljusson a föld határáig.”
(Iz 49,6)

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem…?
Reszketni, remegni az Olajfa-kertben…?
Elhagyatva lenni, egyedül a bűnnel…?
Szemben a Halállal, szemben a közönnyel…?

Adnád-e kezedet szorító kötélnek…?
Arcodat a gúnynak, lenéző köpésnek…?
Tudsz-e mellém állni fojtogató csendben…?
Az ostorozásnál eltakarnál engem…?

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szeretlek…?
Tudsz-e tűrni értem, hordani keresztet…?
Roskadva, remegve, föl, egész a célig…?
Akkor is, ha szíved ezer sebből vérzik…?

Tudod-e karodat szélesre kitárni…?
Az egész világért áldozattá válni…?
És tudsz-e pihenni úgy a kereszten,
hogy örvendezz rajta: mindig ezt kerestem…?

Tudsz-e mellém hágni…? A helyembe lépni…?
Magadat feledve életemet élni…?
Egészen eltűnni, elmerülni bennem…?
Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem…?

Forrás, fotó és videó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír