„Túl nagyok vagyunk Olaszországhoz” – Az Egy modern család című regényről

Végre egy olyan mű ebből a gyönyörű és nyugodt országból, amely nem idegnyúzó thriller, de még csak nem is krimi. Hanem aprólékosan, ugyanakkor hihetetlen humorral és nemzeti öniróniával megrajzolt családregény. Ami ebben a könyvben hagyományos, az a valósággal Forsyte Saga-i részletezés, vagy az az általános elképzelés, hogy az északi népeknek szükségük van a mediterrán környezetre ahhoz, hogy megnyíljanak, és kimondják, amit hazájuk zord éghajlata alatt, otthonaik kényelmében nem képesek. Ennek a családregénynek a szereplői egy háromgenerációs, tehát népes „klán” tagjai – egy hetvenéves házaspár, három felnőtt gyermekük, egy vő és egy vőjelölt, továbbá egy fiú- és egy lányunoka – Olaszországban alaposan fel- és elszabadulnak. Olyannyira, hogy a Vatikánban egyedül bolyongó „törzsfő”, Sverre hetvenedik születésnapján az idős pár tudatja utódaival: negyven év után bizony szétválnak útjaik. Ezt a bejelentést elemzi, majd éli át és kommentálja a pár három gyermeke, Liv, Ellen és Håkon, ki-ki a maga élethelyzetét is megosztva az olvasóval. Legyen az kihűlőfélben lévő házasság, pattanásoktól meggyötört kamaszfiú és nyafka kislány (Liv), termékenységi dilemmák és vetélések (Ellen) vagy a gyermekkori szívbetegség következményeként kis híján örök gyermeki sorban vergődés (Håkon).

Ne gondoljuk azonban – noha a szerző egy helyütt céloz erre a párhuzamra –, hogy valami szuroksötét skandináv családi film Ingmar Bergman-i világába sodródtunk. Ha így lenne, akkor Liv családját bemutató szavai nem volnának ilyen komédiába illőre hangoltak: „Túl nagyok vagyunk Olaszországhoz. Magasak, fehérek és szőkék, alig férünk el az asztal mellett az étteremben. A bútorokat és a berendezést a kicsi és kecses olaszokhoz igazították, nem apa vagy Håkon 195 centiméteréhez, nem ilyen hosszú karokhoz és lábakhoz, nem hozzánk. Bepréseljük magunkat a székekre, könyökök és térdek, túl sok egymáshoz ütköző végtag.” Igen, pontosan ez lehet ennek a voltaképpen boldognak és szerencsésnek mondható norvég famíliának a legfőbb gondja: a túl nagy közösség, az állandó bele-beleszólás és kutakodás egymás életében, még ha a legnagyobb szeretet jegyében is. Ha innen nézzük, akkor ők, a langaléta szőkék, mégiscsak olaszosak, anélkül, hogy erről a leghalványabb fogalmuk lenne. Hiszen a születésnapi asztalnál ez az ünnepélyes apaköszöntő hangzik el: „– Nehéz, sőt szinte lehetetlen apáról beszélni anélkül, hogy rólad ne beszéljünk, anya – mondom, és ránézek. – Annak ellenére, hogy két külön személyiség vagytok, számunkra és egymás számára is egy egységet alkottok. Ahogy kiegészítitek egymást, együttműködtök, ahogy tisztelitek és szeretitek egymást, és közben elég teret hagytok egymás számára – erre törekszem én is a saját házasságomban – mondom, és Olaf (Liv férje – P. É.) felnevet.” Hm. Ez olyan szép, hogy szinte hihetetlen. S a nagy egységből ki-kiszökve az ünnepelt igyekszik önmaga maradni, az öregségtől ugyancsak irtózó feleség pedig – már a szétköltözés után – hatalmas gyalogtúrákkal bizonygatja megőrzött ifjúságát. Erre a témára a szerző többször is visszatér: „Az időskorúak új generációja. Eltöprengek, hogy ez nem túl leereszkedő-e, látom anyát magam előtt, de aztán megrázom a fejem, el kell viselniük, hogy időseknek nevezzük őket, ha egyszer elmúltak hatvanöt évesek. Eszembe jut apa, amikor a hatvanadik születésnapja után megkapta postán a Mi, 60 felettiek című magazint, fogadok, hogy másnap reggel kétszer annyit futott, és kétszer olyan gyorsan, mint rendesen.”

Ez a regény sok szempontból megerősítette bennem mindazt, amit boldog és boldogult negyvenegy éves koromban egy kéthetes norvégiai út s jó néhány, éppen norvég családokat bemutató tévériport elkészítése során tapasztaltam. Ezekre visszaemlékezve számos ahaélményem volt olvasás közben. Például a nővérbosszantásnak szánt, s a négyéves unokahúgnak készített, Norvégiában rendhagyóan cukros áfonyalekvár epizódjánál eszembe jutott az, hogy a tőlünk nagyon távoli Uplands tartományban milyen finom cukormentes, tehát igazán norvég stílusú áfonyaöntet került a reggeli pirítósunkra. Ugyanez a helyzet a hó és a norvégok kapcsolatának felbukkanásával is. Megérkezésemkor, október elején hideg és kopár táj fogadott, s így az egyébként vendégszerető házigazdáim is komorabbak voltak. A döntő és örömteli változást – hóláncszerelés ide, útsöprés és jégkaparászás oda – csak az első behavazott napok hozták meg. Ezért tudtam megérteni az alábbi sorokat: „Közeledik a karácsony, hó nélkül Oslo sötét, a Karl Johan utca felett kifeszített karácsonyi csillagok és harangok nem illenek a képbe. Nincs már semmi karácsonyi hangulat, panaszkodnak a barátnőim, arra a gyermeki örömre és várakozásra gondolva, ami már csak nosztalgikus fellobbanásokban tör ránk.” Norvégiában a hó mellett ezt a málnapiros vagy festetlen, de mindig gyönyörű, többnyire evangélikus fatemplomok látványa biztosítja.

A familiáris önismereti leckének és jó mulatságnak egyaránt alkalmas Egy modern család utazás nélkül is lehető legteljesebb megértéséhez és befogadásához kiváló segítséget nyújthat Zelei Anna Norvég utakon című, nagy sikerű országismereti könyve, amely a Fekete Sas Kiadó gondozásában jelent meg a szerző sok-sok fotójával még 2019-ben, az utolsó Covid-mentes „békeévben”.

Helga Flatland: Egy modern család.
Fordította Medgyesi Ágota. Prae Kiadó, Budapest, 2021.

Szerző: Petrőczi Éva

Fotó: Prae.hu

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 3-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.