„Uram, ha itt lettél volna...”

Lázár feltámasztásának története az egyik leghosszabb evangélium a nagyböjti időben. Ebből adódóan sok minden megragadhatja a figyelmünket a történetből. Elmélkedésünk középpontja az is lehetne, hogy Jézus az ő szenvedése, halála és feltámadása előtt feltámasztja, visszahozza az életbe halott barátját, Lázárt. Ez mintegy előképe a saját feltámadásának, még olyan részletek is egyezést mutatnak, mint a kő elhengerítése a sír bejáratától.

Bőséges teológiai és lelki mondanivalója van Jézus Mártához intézett szavainak is: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog.” Van azonban egy mélyen emberi jelenet ebben az evangéliumi szakaszban, melyben nagyon magunkra ismerhetünk. Ez pedig nem más, mint a Lázár nővéreiből kiszakadó fájdalmas kiáltás: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!” Szinte halljuk a szemrehányást, amiben a mi időnkénti hiányérzetünk is ott visszhangzik:

Hol voltál, Uram, amikor szükségem lett volna rád? Miért késlekedsz? Hogy tudsz nem itt lenni, amikor ekkora bajban vagyok?

Ugye, ismerősek ezek a kérdések?  Olykor magunk is úgy érezzük, Isten elfeledkezett rólunk, nem válaszol, pedig hívjuk, várjuk, ahogyan Márta és Mária is üzentek Jézusnak: „Uram, akit szeretsz, beteg.” De az Úr nem siet, mintha szándékosan késlekedne, még két napig nem indul útnak. Közben a helyzet emberileg nézve még rosszabbra fordul: Lázár meghal. Ugyanaz történik, mint Jairus lánya esetében. Jézus nem ér oda „időben”.

Elég különös ilyet mondani arról, aki örökkévaló, aki azt mondta magáról, hogy „mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok” (Jn 8,58). 

Egyenesen úgy tűnik, hogy Lázár esetében szándékosan húzza az időt. Tanítványainak mondja is: „örülök, hogy nem voltam ott”.  De miért örül? Ő maga adja meg a választ: „hogy majd higgyetek”.

Igen, Jézus számára ez a legfontosabb: hogy higgyek benne, bármi történik velem. Higgyek akkor is, ha fáj. Ha úgy érzem, hogy magamra hagy engem, aki szeretem őt, s akit ő is szeret.

Néha, vagy lehet, hogy gyakran, nem értjük: ha semmibe sem kerülne Istennek a világ bármely baját orvosolni, vagy véget vetni bármilyen szenvedésnek, miért nem teszi meg mégsem? Sokak számára egyenesen megbotránkoztató, hogy bár megtehetné, nem cselekszik. Szóvá is teszik ezt a Lázárt gyászolók az evangéliumi jelenetben: „Ő, aki visszaadta a vak látását, nem akadályozhatta volna meg, hogy ez meghaljon?”

Jézus azonban tovább szeretne vezetni minket ebből a gondolkodásból a hit felé. A még nem látunk, de mégis hiszünk boldogsága, bizonyossága felé. Mert minden szenvedés, betegség és halál végül Isten ragyogó győzelmében végződik. Nem csak a betániai Mártának szólnak Jézus szavai, hanem mindannyiunknak: „Ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét!”

Szerző: Seidel Klára CB

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír