„Utad, Jézus, veled járjuk” – Családok keresztútja az Andrássy úton

Az út, ahol munkába járós hétköznapjainkat éljük, ezen a hűvös áprilisi szombat délutánon három órára szakrális térré változott. Pedig nem állt meg a város élete. Sűrű forgalom, rengeteg turista járt az Andrássy úton, miközben az Oktogontól elinduló és folyamatosan duzzadó sokaság végigimádkozta a Hősök teréig tartó két kilométert.

A Regnum Christi mozgalom kezdeményezésére huszadik alkalommal végezték el a húsvéti bűnbánati és érzelmi előkészületnek ezt a hagyományos gyakorlatát, a keresztutat a főváros szívében. A keresztútjárás amellett, hogy egyesülésre hív az önmagát értünk önként feláldozó és feltámadó Jézussal, itt, Budapest közepén hitünk megvallását is jelenti ezen a virágvasárnapot megelőző szombaton. „Terveinket, örömeinket, sikereinket Neked ajánljuk fel, bűneinket, sebeinket és fájdalmainkat Szent Kereszted tövébe szeretnénk letenni. Világosíts és erősíts meg minket” – fohászkodtak a résztvevők induláskor.

Legelöl a kereszt és Szász Csaba LC halad. Hosszú a menet, sok idős ember mellett családok kisgyerekkel jönnek velünk az úton. Nagy számban vannak jelen a Szent II. János Pál Iskolaközpont diákjai, akik tevékenyen bekapcsolódtak a szervezésbe is.

Jézust kísérjük Poncius Pilátus palotájától a Golgota hegyére vezető úton, megfeszítéséig, majd a sírig. Szembesülünk Jézus életének és rajta keresztül valamennyi emberi életnek a drámájával. Minden egyes stáció egy megállás. Élőképek fogadják az imádkozókat. A gyerekek nagy komolysággal és teljes odaadottsággal jelenítik meg Jézus passiójának állomásait. Gondolatainkat azok az elmélkedések vezetik, melyek Ferenc pápának olasz fiatalokkal végzett keresztútján hangzottak el. Rátekintünk Jézus útjára, és egy-egy kérdéssel a lelkünkben járjuk az utat.

Tizennégy találkozás a szenvedés útján Jázussal. Látjuk, ahogy Pilátus előtt áll, a tömeg döntésére várva, amikor még megfordulhatott volna a sorsa. Nyitott-e a fülünk a jóra való hívásra? Látjuk, ahogy vállára veszi a keresztet. Áldozata ígéretként áll előttünk: minden halálból élet támad. Nyitottak vagyunk-e vállalni, amit az élet ad? Látjuk az először eleső Jézust. Súlyos a kereszt, el lehet esni a teher alatt. Van bátorságunk alázattal mindig újra kezdeni? Látjuk Jézust édesanyjával találkozni. Mária szemében ott van az anya gyermeke miatt érzett fájdalma, de ott van az is, hogy nem a semmibe tekint. Sokszor készületlenek vagyunk mi is az élet megpróbáltatásaival való találkozásban,  tudjuk-e, hogy ott van a fény, vagy lehorgasztott fejjel járunk?Látjuk a Jézus mellé lépő Cirenei Simont. Amikor az Úr egyedül marad a megpróbáltatás pillanatában, egy idegen nyújt segítő kezet. Remélhetjük, hogy nekünk is lesz egy Cirenei Simonunk, és mi is Simonok lehetünk mások számára? Látjuk, ahogy Veronika megtörli a szenvedő arcot. Egy pillanatban találkozik egyik szerető lélek a másikkal. Meglátjuk-e a szenvedő arcokban Jézus arcát?

Látjuk, amikor másodszor is összeroskad a kereszt súlya alatt. Újra elesik és újra feláll. Újból és örökké kész vállára venni az emberek bűneinek terhét. Van-e erőnk újra és újra indulni? Látjuk, ahogy megáll a síró asszonyokat vigasztalni. Megszólít, beszél, megtalálja a szükséges szót. Ki merjük-e mondani a szót, ha nehéz, hogy saját javára ösztökéljük embertársunkat? Látjuk, ahogy Jézus harmadszor is elesik, és harmadszor is feláll. Tudjuk-e életünk kihívásait azzal a reménnyel és hittel nézni, mely segít, hogy végül mégis felálljunk? Látjuk Jézust, amint megfosztják ruháitól. Elveszik földi méltóságának utolsó foszlányait, és megértjük, van valami, ami szemmel nem látható, amit nem vehetnek el az embertől. Meglátjuk-e, becsüljük-e embertársunk méltóságát? Látjuk Jézust, amint megfosztva mindentől a keresztre szegezik. A legnehezebb órában is tanít – az Atyába kapaszkodik, az emberre figyel. Tudok-e a nehéz helyzetekben bizalommal az Atyára tekinteni? Látjuk, ahogy Jézus meghal a kereszten. Kiáltása erőteljes, fájdalmas. Hiszünk-e a nehézséget, áldozatot vállaló szeretetben? Látjuk, ahogy Jézus testét leveszik a keresztről. Az őt szeretők még egyszer átölelik a megtört testet. Megtaláljuk-e a mindennapok forgatagában azt, hogy mit vár tőlünk az emberség parancsa? Végül ott vagyunk, ahol Jézust a sírba fektetik. Szeretettel, tisztelettel veszik körül, és helyezik nyugalomra a kihűlt testet. Be tudok-e lépni a mélységekbe, meg tudok-e pihenni Istennél?

Így kísértük Jézust az úton. Mindenki életében vannak állomások, amikor megtorpan, amikor szenvedés, gyász vagy betegség akasztja meg, amikor úgy érzi, hogy nem megy tovább. A Jézus szenvedéséről való elmélkedés megerősít saját keresztjeink hordozásában, és ha életutunkon irányt tévesztettünk, ha megtántorodtunk, tovább lendít.

Az út szentmisével fejeződik be. A Hősök tere templommá alakul, középen egyszerű oltár, előtte székek. A szentmise főcelebránsa és szónoka Michael Duffy LC. Mellette Attila atya koncelebrál, és ott van Justin Prigge, a Legio Christi szentelés előtt álló diakónusa.

Michael Duffy a napi evangéliumi szakaszhoz, a Lázár feltámasztását követő eseményekhez kapcsolja gondolatait, és ezt a kérdést teszi fel: hogyan született meg a döntés, hogy Jézusnak meg kell halni? Itt a kocka már el volt vetve, csak a mikor és a hogyan volt a kérdés. A szemben álló erők harcának vagyunk tanúi: az egyik oldalon a hitre ébredés öröme, a másikon a hitetlenségből fakadó irigység. Jézusról megszületett a döntés.

Azonban még nem érkezett el az ő órája, Jézus visszavonult. Az emberek keresik. Miért? És mi mit várunk tőle? Csodát? Gyógyulást? Vezetőt? Földi királyt? Jézus eljött, emberré lett, helyettem, értem és miattam élt. Nem az élet pillanatnyi jobbra fordulását kell kérnünk tőle, hanem a megtisztulást. Egészen és teljesen – hangsúlyozta Michael atya.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír