„Végtelenül közel vagyunk” – Mindenszentek ünnepe Esztergomban

Öt ötösért egy szentkép: Török Csaba gyermekkorában, a hittanórákon így lehetett gyarapítani a gyűjteményt. Az órákat a templomban tartották, mert akkoriban a gyerekek még a plébániára sem mehettek be. Hitoktatójuk, akiről csak később tudta meg, hogy civil életet élő szerzetesnővér, szinte kifogyhatatlan táskájából vette elő az ismeretlen szenteket ábrázoló képeket. Óra után lehetett válogatni közöttük, a gyűjtés jutalma pedig idővel egy újszövetségi Szentírás lett. A kötése azóta leszakadt, de a könyv ma is ott van az íróasztala mellett.

A szentek által eljutottunk az evangéliumig”

– fogalmazott.

A szentek életrajzát olvasva azonban gyerekként egyre kevésbé hitte, hogy valaha hasonlíthat hozzájuk. Nagyszerű tetteik inkább elbátortalanították. „Hamarabb leszek a Csillagok háborújában jedi lovag, mintsem egy ilyen szentképre valaha is fölkerüljek” – a derűs vallomás ismerős nehézségre világított rá: akiket csodálunk, azokat éppen a rendkívüliségük miatt érezzük olykor elérhetetlennek.

Mindenszentek és halottak napja ennek a távolságnak a feloldására hív. A megdicsőült egyház ünneplése és az elhunytakért mondott imádság ugyanannak az összetartozásnak két megnyilvánulása.

Török Csaba rámutatott: a közösség Krisztustól kezdve a legfiatalabb, éppen megkeresztelt tagjáig mindenkit magában foglal. „Az egyház találkozik ebben az ünneplésben önmagával. Tudatosítja magában az összes tagját.”

Ebben a távlatban szólalt meg az ünnepi evangélium, a nyolc boldogságról szóló jézusi tanítás is. A kanonok arra hívta fel a figyelmet, hogy minden boldogmondás az emberi élet egy-egy nehézségéből indul ki, és Isten ígéretéhez vezet. Jézus megszólítja a szegényeket, az éhezőket, a sírókat, majd megmutatja, mi vár rájuk Istennél.

A boldogságmondásokban így a mi küzdelmes életünk és Isten üdvözítő terve kapcsolódik össze. „Hiszen mielőtt valaki a legelső könnyét elhullajtotta volna, a Teremtő már döntött arról, hogy nemcsak meg akarja, de meg is fogja vigasztalni őt”

– fogalmazott Török Csaba.

A boldogság forrása az az Isten, aki szövetséget kötött az emberrel, és bőségre alkotta meg őt. Ez adhat reményt akkor is, amikor a saját életünkben a hiányt, a szomjúságot vagy a gyászt tapasztaljuk meg.

A nyolc boldogság az egyház egészében válik életté

– hangsúlyozta a szónok. Tagjaiban külön-külön töredékesen van jelen: a földön zarándokolók még küzdenek, a szentek életében azonban már beteljesült az ígéret. Az ő örömükből a még úton lévők is erőt meríthetnek. Ahogyan egy test minden tagját érinti az egyik tag megtiszteltetése, úgy a szentek beteljesült élete is az egész közösség reményét erősíti.

Ebből az egységből érthető meg az elhunytakért mondott imádság és az emlékezést kísérő apró gesztusok ereje is. A gyertyagyújtás értelmét az a kapcsolat adja, amely a halálon túl is összeköti az egyház tagjait. „Itt nincs varázslat. Itt közösség van.” Török Csaba arra hívta a híveket, hogy a szenteket éppoly közel érezzék magukhoz, mint szüleiket, nagyszüleiket, barátaikat, mindazokat a szeretteiket, akikre ezekben a napokban emlékeznek.

A homília végén ezt az összetartozást a Szentháromság képeivel érzékeltette: ugyanannak az Atyának a kezében, ugyanannak a Fiúnak az oldalsebében vagyunk. „Ugyanannak a Léleknek a tüzében, amely nem csak éget, de megtisztít.” Ebben a közelségben válhat személyes tapasztalattá az a vigasztalás, amelyet a boldogságmondások ígérnek.

Az ünnepi liturgia végén a kanonok elvégezte a lucernarium szertartását: a feltámadt Jézust jelképező húsvéti gyertya előtt emlékeztek a hívek a halottakról. A homíliában megfogalmazott közelség ekkor közös imádságban kapott kifejezést. A szentek ünneplését és az elhunytak emlékezetét ugyanaz a remény kapcsolta össze, amit Török Csaba így fogalmazott meg: „Mi nem távol vagyunk, mi végtelenül közel vagyunk.”

Szöveg: Zsuffa Tünde

Fotó: Mudrák Attila

Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Magyar Kurír