„Vékony a határvonal” – Vendégségben a budakalászi karitászcsoportnál

Egymást segítő, összeforrott közösség a budakalásziaké. Tagjai belső összetartozásban élnek, így válnak a gyerekeik is közösségi emberekké. Jól érzik magukat együtt, de nem érik be ennyivel. „Jó dolog, hogy segítjük egymást, de mi van azokkal, akik nem templomba járók, akik nem cserkészek, akik nincsenek benne a közösségeinkben?” – tette fel a kérdést Kelemen László plébános.

A 2015-ben alapított Szent Ferenc Karitász Csoport hivatása az lett, hogy a plébániai közösségen kívül élőkhöz is eljussanak.

A falu sajátosságait városként is őrző agglomerációs település két plébániája nem csak a plébános személye miatt tartozik össze, a közösség is egy. A Szent Kereszt Felmagasztalása-templom és a szentistvántelepi Szent István-templom lelkipásztora is Kelemen László. Amikor 2017-ben Budakalászra került, közös munkával folytatódott a karitászcsoport formálódása. Patrónusrendszert alakítottak ki, kapcsolatot kezdeményeztek a Gálfi Béla Kórház Pszichiátriai Osztályának dolgozóival és betegeivel, és elhatározták, hogy

igyekeznek nyitottabbá, elfogadóbbá tenni a környezetükben élő emberek gondolkodásmódját az autizmussal és a demenciával élőkkel, valamint a teremtésvédelemmel kapcsolatban.

Ma is ezekkel a tevékenységekkel egészítik ki a karitász által hagyományosan felvállalt szolgálati területeket.

Kelemen László plébánossal, Soósné Erdő Klárával, a Szent Ferenc Karitász Csoport vezetőjével és Kun-Fügedi Krisztina mentálhigiénés szakemberrel beszélgetünk arról, honnan és hogyan indultak.

„Jók voltak az alapok – meséli Laci atya. – A korosztályonként és életállapotonként szerveződött közösségek között megvan az egymásra figyelés, az együttműködés, az összetartás. A sok kis csoport közös nevezője a plébánia. Egy-egy családi napon vagy táborban összeérnek a szálak, ilyenkor együtt vannak az idősek, a fiatalok, a családosok. A hétköznapokban mindannyian éljük a munkás életünket a magunk területén, de ki tudjuk fejezni az egységünket.” Összetartják a közösséget az évek óta meglévő, jól működő szokások is. „Ha egy családba gyermek érkezik, hat héten át komatálat visznek nekik a többiek, karácsonykor pedig elmaradhatatlan a cipősdobozos ajándékgyűjtés, a süteménykommandó. Azt is észrevesszük, ha valaki megbetegszik, megcsúszik. Egy közösségként járunk templomba. Ha valaki nincs ott a misén, hiányzik, ezért utána megyünk” – teszi hozzá Klára.

A csoport tagjaiban idővel egyre inkább megerősödött az igény, hogy nyissanak a külvilág felé. „Úgy éreztük, a közösségen belül már sokat tudunk egymásról, rendszeresen találkozunk, beszélgetünk, de a köreinken kívül nem látunk tisztán. Elkezdtünk kapcsolatot építeni a helyi családsegítő szolgálattal, a védőnőkkel, az önkormányzat szociális részlegeivel, a faluházzal, a helyi általános iskolákkal, az egészségklubbal, az idősek klubjával és a civil szervezetekkel. Az akkori régióvezetőnk tanácsára megismertük a »kontyhíradó« fogalmát. Valóban, ha az ember nyitva tartja a fülét, a szemét, eljut hozzá a hír, hogy hol lenne szükség segítségre. A sokoldalú együttműködésnek köszönhetően kialakult egy széles támogatotti körünk, amelybe magányosan élők, idősek, betegek, hajléktalanok, hátrányos helyzetű családok tartoznak. Ahogy egyre messzebb jutottunk ezen az úton, megismertük Budakalász egy másik arcát, eljutottunk a település peremére, észrevettük a rendezett utcák és az új házak között a roskatag épületeket is. Sok helyen élnek szükséget szenvedők, és ettől megváltozott a mi látásmódunk is. Ma már karitász-szemmel járunk, és észrevesszük, amit korábban esetleg nem is akartunk meglátni. Megdöbbentő volt számunkra szembesülni azzal, hogy egy ilyen fejlett és gazdag településen is élnek emberek víz, áram, csatorna nélkül.”

A létrejött patronáló rendszerben nagyon fontos, hogy mindig odaálljanak a segítségre szorulók mellé, és kísérjék őket. 2016-ban történt, hogy az egyházközség egyik tagja, a Szentistvántelepi Általános Iskolában tanító Andrásfalvy Etelka kérésére a karitásztagok elkísérték az iskolai színjátszó csoportot a pszichiátriára. A Gálfi Béla Kórház Duna-parti osztálya a településtől távol, a Duna és a Szentendrére vezető országút közötti területen található. Az itt élő betegek láthatatlanok a társadalom számára, messze élnek az egészségesek világától.

A karitász által elindított kapcsolatépítés közelebb hozta a mentális problémával küzdők mindennapjait a körülöttük élőkhöz, oldani próbálta az izolációt. Az első színi előadást sok másik követte, havi rendszerességgel koncerteket, bűvész, tánc- és népdalesteket szerveztek a budakalásziak a betegeknek. A következő lépés az volt, hogy havonta egyszer szentmisére kísérték az intézetből az érdeklődőket, akikkel az osztályon egy szülő foglalkozott hitoktatóként. „Autóval hozzuk ki a betegeket a kórházból, és már út közben elkezdődik a beszélgetés. A misén nekik szóló gondolatok is elhangzanak a prédikációban, részt vehetnek a zenei szolgálatban, amelyre ők is tudnak készülni a hittanórákon, végül pedig ott vannak a betegek a hívek gondoskodásából megvalósuló agapén is. Így igazán otthon érzik magukat a templomban. Kiszabadulhatnak az elzártságukból, új emberekkel találkozhatnak.

Fontossá vált ez a kapcsolódás a betegek és a közösség között. Mélyíti és még személyesebbé teszi a velük való kapcsolatot a névnaposok meglátogatása és felköszöntése. A betegek ki vannak éhezve az emberi kapcsolatra. Nagyon fontos számukra a rendszeresség, minden újabb látogatással azt érzik, hogy törődnek velük, számítanak valakinek” – mesélik mindhárman.

Az egymásra hatás kölcsönös. Klári, a karitászcsoport vezetője arról mesél, hogy családi érintettsége révén benne eleve megvolt a nyitottság és a nagyfokú empátia a betegek iránt, ami most tovább mélyült. „Tanúja voltam a zene hatására születő csodáknak, annak, hogyan tárul fel valaki számára világ. Az emberek arcáról leolvasható a felszabadulás, az öröm. Van, aki csendben sír, mások csak úgy ott vannak, együtt vagyunk, és mélyen kapcsolódunk egymáshoz, ott van köztünk a Szentlélek. Nekem nagy élményt jelentettek ezek a koncertek.” Laci atya úgy fogalmaz: már kezdő papként felismerte, hogy a kórházi szolgálat végzéséhez az embernek dolgoznia kell magán, mert csak így tud kellő figyelemmel jelen lenni a betegágynál. Kriszti, aki hivatása szerint mentálhigiénés szakember, azt hangsúlyozza, milyen fontos felismerni, „hogy

vékony a határvonal közöttünk, bármelyikünk kerülhet ilyen helyzetbe, bármelyikünk életében megcsúszhat valami.

Óriási élmény, hogy együtt tudunk sírni és örülni” – teszi hozzá.

A karitászcsoport igyekszik minél több tevékenységébe bevonni a fiatalokat, a gyerekeket is. Klári és Kriszti számára fontos, hogy figyeljenek arra, mi játszódik le a gyerekekben egy-egy látogatás alkalmával. Mindkét édesanya úgy tapasztalja, a gyerekek különösen nyitottak és érzékenyek, de az elején mindig van bennük egy kis félelem. Bizonytalanok, nem tudják, milyen körülményekkel találkoznak majd a kórházban, és hogyan lehet egy ilyen helyzetben jelen lenni. Ezért a találkozók előtt sokat beszélgetnek velük. A gyerekek kérdeznek, érdekli őket, hogyan jutnak emberek ilyen helyzetbe. Fokozatosan megértik, miért fontos ez a kapcsolattartás, hogyan tudnak segíteni a karitászcsoport tagjai az intézetben élők életminőségének javításában, abban, hogy minél több megmaradhasson a betegek életében abból, amit azelőtt a magukénak tudhattak. Mindenki, aki koncertet adni jön ide, megtapasztalja, hogy a pszichiátriai betegek ugyanolyan emberek, mint bárki más. Akik segíteni jönnek, láthatják, hogy egy-egy itt élő emberben milyen gazdag belső valóság rejlik. Az előadóművészek távozáskor szinte mindig úgy érzik: „Többek kaptunk, mint adtunk.” Felemlegetik, milyen nagy tapssal köszönték meg a koncertélményt a betegek, és mindig elmondják azt is, hogy nagyon szívesen jönnek ide újra.

A karitász legújabb kezdeményezéseit összefoglalóan szemléletformálásként írhatjuk le. Az elmúlt néhány évben felismerték, melyek azok a területek, ahol leginkább szükség van a településen élők szemléletének formálására. Ilyen például a teremtésvédelem, az autizmus, a hajléktalanság, a demencia.

Laci atya arról beszél, hogy mindig az első lépés megtétele a legnehezebb. Először is kell egy semleges terep, egy hely, ahová inkognitóban elmehetnek az érintettek. Itt szakértők tartanak ismeretbővítő előadásokat, és lassan megnyílhatnak a résztvevők, végül pedig létrejön az önsegítő kör, ahol már személyre szabott válaszokat és segítséget kaphatnak a nehézségekkel küzdők. Az autizmussal kapcsolatos szemléletformálás esetében a Csillagfény kórus koncertje jelentette az első alkalmat. A Hajléktalan Jézus-szobornál tartott ima és a Vecsei Miklóssal folytatott beszélgetés pedig a hajléktalanok elfogadásában, megértésében segített.

A településen több helyen is elérhető és kikölcsönözhető az úgynevezett demencia-hátizsák, amelyben gondosan összeállított tájékoztató anyagot helyeztek el a betegségről és a segítséget jelentő terápiákról. Így bárkinek lehetősége nyílik arra, hogy otthona csendjében, nyugodt körülmények között ismerkedjen a témával, szakszerű és valódi kapaszkodót jelentő válaszokat kaphasson a kérdéseire.

A karitász teremtésvédelmi programja egy nyolcszáz résztvevős ökonappal indult, amely témahétté fejlődött, nyomában pedig ökokörök alakultak. A közösségi kezdeményezések újabb összetartozásokat hívtak életre. Így működik ez a karitászban is. A tizenöt-húsz önkéntes havonta találkozik a plébánián. Tavasszal és ősszel közösségi napot tartanak egy-egy lelki téma feldolgozásával, szemlélettágító előadással, továbbképzéssel. Szentmise, ebéd és sok-sok beszélgetés is része a programnak. Ezeket a találkozási alkalmakat zarándoklatok, közös kirándulások és imaalkalmak egészítik ki.

Klárinak, Krisztinek és Laci atyának is sokat jelent, hogy a közösségbe tartoznak. Klári a tanulás fontosságát hangsúlyozza. „Sokszor reménytelennek látszó ügyekkel találkozunk, és az önkéntesség kiszámíthatatlansága jellemzi az életünket. De eddig mindig megoldódtak a nehézségek, mindig voltunk annyian, ahány segítőre szükség volt. Folyamatosan tanulom, hogy merjek ráhagyatkozni a gondviselésre, merjek bízni benne. Amikor kevesen volnánk, a Jóisten mindig ott van velünk.”

Kriszti a személyes élete alakulásért is hálás a karitásznak. „Pár éve költöztünk ide, senkit nem ismertünk. A karitászmunka segítségével lett igazán az otthonom a város, így tettem szert rengeteg kapcsolatra. Ajándék, hogy részt vehetek ebben a munkában. Jó a társaimmal együtt gondolkodni, és jó otthon lenni Budakalászon.”

Laci atya úgy fogalmaz, számára „így kerek a világ. Jó megélni, hogy amit a csoport felvállal, az megy előre. Öröm látni, hogy a plébániai napon egymás után érkeznek a családok, amelyek a karitász révén kerültek közel hozzánk. Nemcsak befogadjuk az örömhírt, hanem próbáljuk megélni is.”

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 25-i számában jelent meg.