„A vers mégis maga a remény” – In memoriam Nagy Gáspár

A Nyíregyházi Főiskola négy hónappal a költő halála után, 2007. május 3-án emlékkonferenciát rendezett az intézményben, és az elhangzott előadások szerkesztett változatát a következő évben kötetben is megjelentette.

A könyvben Nagy Balázs Biblikus motívumkör Nagy Gáspár költészetében című tanulmányában leszögezi: a művészet eleve szakrális, s csak azok az igazi kérdések, amelyeknek metafizikai értelmük van. Nagy Gáspár számára ez nem volt kétséges, ő pályája kezdetétől magáénak vallotta azt az erkölcsi mércét, amely az istenhitből táplálkozik. Ez a bizonyosság motiválta szigorú ítélkezését, és a mély hit segítette őt, hogy

költészetében jelen legyen a megváltás bizodalma, a minden mélységekből való felemelkedés lehetősége is”.

Ott élt benne a keresztény ember többre hivatottsága, s olyan jellemet dolgozott ki magában, amely érzékeny volt a társadalom rezdüléseire és érdekeire. Hívő volt és maradt akkor is, amikor ez inkább hátrányt, mintsem előnyt jelentett. Az evangéliumi hit sziklaszilárd alapján állva semmilyen vihar nem volt képes kárt tenni jellemében. Minden során átütött az evangélium lelkisége és szelleme, nála az irodalom nemcsak művészet volt, hanem erkölcs is. A tanulmány szerzője szerint Nagy Gáspár pontosan érzékelte és „kijózanító egyszerűséggel fogalmazta meg” az emberiség elfordulását Istentől, ami súlyos értékvesztéssel, szemléleti bizonytalansággal párosul. Az önerejében bízó ember hátat fordított a Teremtőnek. Nagy Gáspár lírájából azonban nyilvánvaló, hogy kétféle dimenzió létezik: egy határolt időbeliség, ez a miénk, és a végtelen, ami az Úré. A keresztény hangoltság nemcsak korai ciklusaira volt jellemző, hanem egész munkásságát végigkísérte. S míg a legtöbb írónál, költőnél a szakrális egy sajátos vonulata az istenhiány, a „hiátus” ábrázolása is, addig Nagy Gáspár esetében arra látunk példát, hogy a költő a földi létet és a mindenség működését kétségek nélkül „s gyakran a sugárzó odaadás oldottságában, a keresztény Isten maximális lét fölöttiségének kontextusában érzékeli”. Esszéjében Nagy Balázs az első, 1975-ben megjelent Nagy Gáspár-kötet, a Koronatűz biblikus motívumkincsét vizsgálja, valamint a 2003-as Ezredváltó, sűrű évek verseit, néhány fokát ábrázolva annak a folyamatnak, melyen áthaladva a költőnél a szakralitás egy összetettebb látásmód részévé vált.

A szerző kiemeli: a Koronatűz számot ad a fiatal poéta élményeiről; az addig eltelt huszonhat év determinálja versvilágát is. Idézi a költőt: „A paraszti életet és a Bibliát egész apró gyermekként, ha akartam, ha nem, meg kellett ismernem.” Az útjára bocsátó paraszti világról mindent igyekszik elmondani első verseiben, melyeket már át- meg átfonnak a szakrális motívumok: „Orgona-árulásban, odakünt a betlehemi angyal / jászolkarikák kötelét vágja-nyiszálja karddal” (Májusi-karácsonyban). Így indul a kötet a születés képével, s az ember születésének is a krisztusi párhuzam ad értelmet. Az új élet kezdete ugyanakkor már magában foglalja a halált: „sejtem miként jutok / tejtől a vérig”. Az élet végpontjai között felvillan a szenvedéstörténetre való burkolt utalás is: „Könnyen bor lesz a vízből, / semmiség ahhoz, mikor / igazam szegekre cserélik” (Amíg a bölcsek ideérnek). Ezekre a párhuzamokra ösztönözhet a költő bibliai neve is (betlehemi király), ahogyan arra barátja és első monográfusa, Görömbei András rámutat, vagy amint Nagy Gáspár maga írja Anyámmal hófehérülök című versében: „betlehemi első királynak innen / elszököm”.

A tanulmányíró megállapítja: a versbe foglalt konkrét ima- és énekszavak mellett jellegzetes mozzanat a szentírási helyszínek megidézése. Nagy Gáspár már indulásakor a félelem nélküli lét költője volt a jól ismert és sokszor idézett vezérlő elvekkel: „Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni.” Személyiségének sajátja volt a szakrális lehetőségek felkutatása, még ha világosan látta is, hogy „míly kockázatos ma / megint elindulni / Betlehem iránt” (Se út… se félelem…). Ám meg volt győződve arról, hogy el kell indulni, még akkor is, ha „se út… se félelem…”, mert „kell valami szabadítót mondani / a kapuk alatt / mielőtt tompán becsukódnak” (Szabadítót mondani).

Nagy Gáspár vallotta: „Isten hatalmas verse / a teremtett Világ” (Isten költeménye). 

Nagy Balázs megvilágítja: az Ezredváltó, sűrű évek költeményeiben a bölcseleti irányultság összekapcsolódik a számvetés szükségletével. Ebben a versvilágban a történelmi jelenlét és a túlélés mellett az is fontossá válik, hogy a világban mint Isten örökkévaló és tökéletes költeményében nyomot hagyjon az ember, akinek saját érdeke, hogy igennel tudjon válaszolni a kérdésre: „hogy ebben a nagy versben / akár csak egyetlen betű hurkában is / ott van-e a te grafit-porod?” (Isten költeménye). A tanulmányíró szerint nem pusztán művészi küldetés ez, „keresztény motiváció is a felé a magatartási és mentális mérték felé, melyhez a változó világ tényei folyamatosan hozzámérhetők”. Szüksége van erre a mértékre a költőnek, de szüksége van az egyes szám második személyű megszólítottnak is, kifejezve az általános emberi összetartozást. A mélyen átélt egzisztenciális gondok ugyanúgy részei a privát létezésnek, mint a nemzet létének, melynek „útja mindkét véginél / tömegsírokig ér el”, s e disszonáns élmények miatt időnként az alkotó is „Varrná vissza a szavakat, ha nem lehet / már megsem- született vagy MESSIÁS!” (Kristály-havazás idején).

Nagy Balázs kifejti: alkotó és befogadó szempontjából is szükséges ugyan a racionalizált látásmód, de a csak ok-okozati összefüggések által láttatott világ egyneművé válik, ahonnan az emberi cselekvés kiszorul. Tettek nélkül pedig nem lehet megóvni a létnek értelmet adó – sokszor a transzcendensben megfogható – értékeket. Tudta ezt

Nagy Gáspár, „akinél a tett a szó volt, s a szó, a versírás kegyelem volt,

s a személyes és a vallási alapon nyugvó hit nem vált el, hanem összefonódott a transzcendenciák ölelésében”. Ugyanígy fonódik össze költészetében a konzervatív és a modern, a hagyományőrző és a megújító, hogy irányt mutasson az élet kiemelt pontjait kereső, egyszerre szent és profán vonzásába helyezett embernek – írja a tanulmány szerzője, aki szerint így lehet egy „egyenes testtartással” írt, „élére állított vers” kenyér és vér.

A tanulmánykötetet Jánosi Zoltán irodalomtörténész, a Nyíregyházi Főiskola akkori rektora lektorálta.

„A vers mégis maga a remény”. In memoriam Nagy Gáspár, Nyíregyházi Főiskola Bölcsészettudományi és Művészeti Főiskolai Kar Irodalom Tanszéke, 2008.

Fotó: nagygaspar.hu

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. november 3-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.