Egyértelmű keresztény identitás, hiteles párbeszéd és empátia – a pápa beszéde az ázsiai püspökökhöz

Ferenc pápa azt kívánta, hogy a többiek felé való nyitottság szellemében az ázsiai országok, amelyekkel a Szentszék még nem lépett teljes körű diplomáciai kapcsolatokra, ne habozzanak előmozdítani a párbeszédet, mely mindenki javát szolgálja.

A helyi hatóságok és Daejeon püspöke fogadta a pápát. Angolul tartották meg a délelőtti imaórát. A kegyhely rektora fogadta Ferenc pápát a közel 400 ember befogadására alkalmas templom főbejáratánál. Az istentiszteleti helyen az egész Ázsiából érkezett püspökök és vendég főpásztorok várták a Szentatyát. Oswald Gracias bíboros, Mumbay érseke és az ázsiai püspöki konferenciák szövetségének elnöke köszöntötte a Szentatyát. A pápa beszéde után egyenként bemutatták neki a jelenlevő főpásztorokat.

Ferenc pápa beszédében az Egyház Ázsiában betöltött szerepére összpontosított. Az egyház arra kapott meghívást, hogy tanúságot tegyen az Evangéliumról a párbeszéden és mindenki felé való nyitottságon keresztül. Valójában a párbeszéd az Ázsiában jelen lévő egyház küldetésének lényeges része (vö. Ecclesia in Asia, 29).

Mi legyen a kiindulási pont és az alapvető vonatkozási pont, amely elvezet célunkhoz? – tette fel a kérdést a pápa. Ez természetesen saját keresztény identitásunk – hangsúlyozta a Szentatya. Nem folytathatunk igazi párbeszédet, ha nem vagyunk tudatában saját identitásunknak. Ha szabadon, nyitottan és eredményesen akarunk kommunikálni másokkal, tisztán kell látnunk, hogy kik vagyunk, hogy Isten mit tett értünk és mit kér tőlünk. Ha nem akarjuk, hogy kommunikációnk monológ legyen, mentális és szívbeli nyitottságra van szükség az egyének és kultúrák elfogadásához.

A pápa három nehézségről szólt, amelyeket éretten kell megelőzni és elkerülni. Az első a relativizmus csalóka káprázata, amely elhomályosítja az igazság ragyogását, az egyensúlyzavar és az elkeseredettség futóhomokja felé hajt bennünket. Olyan kísértés ez a mai világban, amely a keresztény közösségeket is sújtja. Az embereket arra ösztönzi, hogy feledjék el: „az összes változás mögött sok minden van, ami nem változik, és mindezeknek végső alapja Krisztus, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (Gaudium et spes, 10; vö. Zsid 13,8). Ez a relativizmus nemcsak gondolkodási rendszer, hanem a mindennapi gyakorlatban létező jelenség, amely szinte észrevétlenül bármilyen identitást meggyengít.

A második mód, amellyel a világ fenyegeti keresztény identitásunk szilárdságát az a felszínesség: eljátszogatunk a divat által felkínált tárgyakkal, kacatokkal, elterelve figyelmünket, ahelyett, hogy a valóban lényeges dolgokkal foglalkoznánk (vö. Fil 1,10). Ez komoly lelkipásztori probléma egy olyan kultúrában, amely a tovatűnőt magasztalja fel, számos szórakozási és menekülési lehetőséget kínál fel. Az egyház szolgálói számára ez a felszínesség megnyilvánulhat abban is, hogy vonzódunk lelkipásztori programokhoz és elméletekhez – a hívekkel, különösen is a fiatalokkal való közvetlen és gyümölcsöző találkozás rovására, akiknek pedig szilárd hitoktatásra és biztos lelkivezetésre van szükségük. A Krisztusban való gyökerek nélkül csorba esik az igazságokon, amelyekért élünk. Az erények gyakorlása formálissá válik, és a párbeszéd egyfajta tárgyalássá korlátozódik, vagy a nézeteltérésről kötött megegyezés lesz.

A harmadik kísértés a látszólagos biztonság, amelyben könnyű válaszok, közhelyek, törvények és szabályok mögé rejtőzünk. A hit természetéből fakadóan nem önmagára összpontosít. A hit hajlik a „kifelé irányulásra”. Próbálja megértetni magát, tanúságtételeket szül, missziót eredményez. Keresztény identitásunk végső soron abban az elkötelezettségünkben áll, hogy imádjuk Istent és szeretjük egymást, szolgáljuk egymást, és nemcsak azt mutatjuk meg, hogy miben hiszünk, hanem azt is, hogy mit is remélünk, és hogy kibe vetettük bizalmunkat (vö. 2 Tim 1,12).

Összefoglalva: a Krisztusba vetett élő hit alkotja legmélyebb és legtermékenyebb identitásunkat. Ebből a hitből indul ki párbeszédünk, ezt a hitet kell megosztanunk másokkal őszintén, becsületesen, önhittség nélkül, a mindennapi élet párbeszédén, a szeretet párbeszédén keresztül. Mivel Krisztus a mi életünk (vö. Fil 1,21), beszéljünk Róla, Tőle kiindulva, habozás vagy félelem nélkül. Szavának egyszerűsége megnyilvánul életünk egyszerűségében, abban az egyszerűségben, ahogy másokkal kommunikálunk, a testvéreink iránt végzett szeretetszolgálat egyszerűségében.

A pápa ezután keresztény identitásunk egy további elemére utalt: önazonosságunk termékeny. Mivel szüntelenül az Úrral folytatott párbeszédünkből és a Lélek ösztönzésének kegyelméből születik és táplálkozik; elhozza az igazságosság, a jóság és a béke gyümölcsét.

A pápa feltette a kérdést a püspököknek: helyi egyházaitok keresztény identitása világosan megmutatkozik-e hitoktatási, ifjúságpasztorációs programjaitokban, a szegények szolgálatában, és azok szolgálatában, akik gazdag társadalmaink peremén sínylődnek, illetve erőfeszítéseitekben, hogy ösztönözzétek a papi és szerzetesi hivatásokat?

Végül a keresztények identitásának világos értelme a hiteles párbeszéddel együtt igényli a beleérző képességet, empátiát. Ne korlátozódjunk arra, hogy csak meghallgassuk mások szavait, hanem érzékeljük szavakkal ki nem mondott tapasztalataik, reményeik és törekvéseik, nehézségeik, a szívükhöz közel álló dolgok kommunikációját is. Ez a fajta empátia lelki szemünk és személyes tapasztalataink gyümölcse, amely arra ösztönöz, hogy testvérünknek lássunk másokat, hogy „meghallgassuk” szavaikon és tetteiken keresztül és azokon túl azt, amit szívük akar kommunikálni. Ebben az értelemben a párbeszéd a másik felé való nyitottság és a befogadás hiteles szemlélődő lelkületét igényli részünkről – tette hozzá Ferenc pápa.

Az empátiának ez a képessége teszi lehetővé a valódi emberi párbeszédet, amelyben a szavak, az eszmék és a kérdések az egymással megosztott testvéri és humánus tapasztalatból fakadnak. Ez az empátia vezet el a hiteles találkozáshoz, amelyben a szívek beszélnek egymással. Gazdagít bennünket a másik bölcsessége, és nyitottakká válunk, hogy együtt haladjunk végig az elmélyült ismeret, barátság és szolidaritás útján. Mint ahogy Szent II. János Pál helyesen megállapította, a párbeszédre való elkötelezettségünk a megtestesülés logikáján alapul: Jézusban maga Isten eggyé vált velünk, osztozott létünkben és beszélte nyelvünket (vö. Ecclesia in Asia, 29).

A mások felé való nyitottság ilyen lelkületével, szilárdan remélem – folytatta beszédét Ferenc pápa –, hogy az ázsiai kontinens azon országai, amelyekkel a Szentszék még nem ápol teljes kapcsolatokat, nem haboznak majd előmozdítani a párbeszédet mindenki javára.

Kedves püspök testvéreim! Köszönöm szépen a testvéri és szívélyes fogadtatást.

Amikor a nagy ázsiai kontinensre tekintünk, hatalmas kiterjedésű területeire, ősi kultúráira és hagyományaira, tudatában vagyunk, hogy Isten tervében keresztény közösségeitek valóban „pusillus grex”, kicsiny nyáj, amelynek azonban küldetése, hogy vigye el az evangélium világosságát egészen a föld határaiig.

A Jó Pásztor, aki ismeri és szereti minden egyes bárányát, vezesse és szilárdítsa meg erőfeszítéseiteket, hogy híveiteket Jézussal egységben gyűjtsétek össze nyájának többi tagjával együtt, akik a világon szétszórtan élnek. Mindnyájatokat Mária, az Egyház Anyja közbenjárására bízlak, és szívből adom rátok áldásomat mint az Úr kegyelmének és békéjének zálogát – zárta beszédét az ázsiai püspökökhöz Ferenc pápa.

Magyar Kurír