„Világosságot akkor láttunk, amikor kinyitották a vasajtót” – Száz éve született Brusznyai József

Péterfi Eszter interjúszemelvényekből készített összeállításából olvashatnak, amely az Új Város online portálon jelent meg.

– Hogyan került József atya a kommunista diktatúra látókörébe?

– 1950. augusztus 6-án, vasárnap a deákvári, vasúton túli templomba voltam beosztva az esti misére. Elvégeztem az esti szentmisét, utána hazamentem, lefeküdtem, és az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy négy jól öltözött, kigyúrt, rövid hajú, nyakkendős úr rángat engem, hogy legyek szíves felkelni és felöltözni. Kérdeztem, hogy miért, hiszen még éjszaka van. Azt felelték, hogy autóval jöttek, és van benne szabad hely, bevisznek, mert szeretnének velem elbeszélgetni. Erre azt javasoltam, hogy ha már úgyis itt vannak, beszélgessünk most. „Nem, Budapestre megyünk” – felelték.

Felöltöztem és beszálltam az autóba, elöl ült kettő, hátul mellettem jobbról-balról egy-egy, hogy moccanni sem tudtam volna, még ha mertem volna is. Az ablakok le voltak függönyözve, de elöl a sofőr ablakán keresztül láttam, hogy mikor beértünk Budapestre, elhagytuk a Lehel téri templomot, balra kanyarodtunk, átmentünk a felüljárón a vasút felett, a sínek felett. Ebből már tudtam, hogy az Andrássy út 60-ba megyünk. Ott kaptam egy magánzárkát.

– Milyen volt a ma Terror Háza néven elhíresült „intézmény”?

– Arról történetek szólnak, hogy az Andrássy út 60-ban milyen gorombaságok történtek. Ezt az is mutatta, hogy a falon volt egy cédula, ki voltak rá írva az őrizetesek jogai és kötelességei. Három jogunk volt őrizetesként: jogunk volt havonta egyszer a hozzátartozóktól egészségügyi és élelmiszercsomagot kapni, egy kiló kenyeret, fél kiló szalonnát, fél kiló cukrot és mosóport. A másik: ha egészségi állapotunk megkívánta, akkor jogunk volt soron kívül kopogtatni, orvosi segítséget kérni. Harmadszor pedig jogunk volt bármikor, akár éjjel, akár nappal jelentkezni, hogy beismerő vallomást akarunk tenni…

– Milyen volt a kistarcsai internálótábor?

– Az első három hónapot Kistarcsán magánzárkában töltöttem. Itt vaksötét volt, ablak nem volt rajta. Volt valamelyik sarokban egy rács, hogy a levegő cserélődjön, de fénysugár nem hatolt be. Világosságot akkor láttunk, amikor kinyitották a vasajtót, hogy beadják a reggelit, az ebédet vagy a vacsorát. Valami eszközzel, más eszköz nem lehetett, csak a kanál nyele, egy kereszt volt a meszelt falba bekarcolva, körülötte pedig félkörben a következő szöveg: „Ha eszt látod, ne érezd, hogy szenvedsz”; így sz betűvel. (…)

Én annak köszönhetem, hogy kibírtam ezeket a hónapokat, hogy az internáló tábor közelében volt egy iskola. Onnan mindig behallatszott hozzánk a ki- és becsöngetés. Amikor becsöngettek, akkor azt mondtam magamban, ’na, most tartok magamnak hittanórát.’ Az alatt a 45 perc alatt, ameddig a kicsöngetés nem jött, addig hittanórát tartottam, elmondtam, ami imádságot tudtam, elmondtam, amit a Bibliából fejből tudtam, kicsöngettek, akkor 10 perc szünetet tartottam. A zárkának a szélessége 2 méter, a hossza 3 méter volt, abból ugye 2 négyzetmétert a fapriccs foglalt el. Egy méterszer két méter szabad területünk volt, azon sétáltam, négy lépést előre, négy lépést hátra. Utána tartottam földrajz-, majd irodalomórát, és elmondtam a verseket, amiket fejből tudtam, így tudtam valahogy szinten tartani magam. (…)

– Miből állt a szabadfoglalkozás?

– Működött nálunk az internáló táborban, a papi szobában énekkar. Csongrádon a gyerekekkel kánonokat tanultunk, Vácon is én vezettem a kispapok kórusát. Amiket korábban megtanultunk, azokat énekeltük. Egy kikötés volt, csak pianissimóban énekeltünk, hogy ne hallatsszon ki.

Működött ott teológiai főiskolánk is, mert az ÁVO volt olyan szíves, hogy összehordott egy egész tanári kart meg egy egész osztályt is. Tehát voltak teológus növendékeink, volt teológiai karunk, azon kívül sakkozhattunk és olvashattunk.

– Hogyan lehetett ott sakkozni?

– A sakkot mi magunk csináltunk úgy, hogy a fehér kenyérbelet jó puhára összerágtuk, aki pedig olyan kenyeret kapott, hogy az alja szénné volt égve, azt gondosan levágtuk és azt az égett kenyérhéjat rágtuk össze, abból csináltuk a fekete figurákat. A havi csomagnak a csomagolópapírjából meg csináltunk sakktáblát, és így működött három sakk-készletünk. Az olvasásra rátérve, megengedték, hogy a havi csomagban mindenki otthonról hozathat be magának könyvet, de csak orosz szerzőknek a műveit. Mi hozattunk be otthonról könyveket, és akkor először azt az 57 könyvet körbe adogattuk, elcserélgettük, elolvastuk. Bevallom, gimnazista koromban keveset olvastam. Alig tudtam időt találni arra, hogy a kötelező olvasmányokat elolvassam, mert egyébként benne voltunk a sportkörben, a cserkészcsapatban, a gimnázium futballcsapatában és az úszó egyesületben. Kistarcsán volt idő Tolsztoj és Dosztojevszkij összes műveit elolvasni. Így telt el az időnk…

– Az atya mikor szabadult Kistarcsáról?

– Ezt annak köszönhettük, hogy Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt 1953-ban megszüntette az internáló táborokat. Én egy évvel korábban, 1952 végén szabadulhattam volna, amikor a „bölcs tanítómesternek”, Sztálinnak a hetvenedik születésnapja volt. Akkor engem is el akartak engedni, azzal a feltétellel, ha vállalom a beszervezést. Ez abból állt volna, hogy jelentést teszek arról, hogy a környezetemben kik mit mondanak, tesznek-e valami rendszerellenes kijelentést. A kihallgatáson egy A/4-es lapot adtak a kezembe írószerszámmal, majd visszakísértek a magánzárkába. Azt mondták, írjam fel, a papi szobában ki tett rendszerellenes kijelentést, és ki vétett a táborrend ellen. Letérdeltem a priccs előtt a magánzárkában, és ott a következőket írtam a papírra: „Brusznyai József internált jelentette: a papi szobában nem tett senki rendszerellenes kijelentést, a táborrendet pontosan betartottuk.” Majd aláírtam. Másnap hívatnak megint a kihallgatásra, odaadom az ávósnak a papírt, elolvassa, és azt mondja: „Hát ez? (Akkor egy olyan magyar szót használt, amit nem akarok kimondani, csak utalok rá, hogy a lótenyésztéssel van kapcsolatban ez az anatómiai szakkifejezés.) Vezessék el!” – üvöltötte… Ott maradtam még egy évig.

Kistarcsáról kikerülve József atyát papnak nem, csak kántornak alkalmazhatta az Egyház, emellett egy szőlős brigádban lett fizikai munkás. Naphosszat kapáltak, a brigádvezető döntött arról, hogy kit oszt be a jól fizető permetező munkára.

A Cipó bácsi engem beosztott permetezésre. Akkor azt mondtam: „Cipó bácsi, kérem, nagyon köszönöm, tudom, hogy jóakaratból tette, de azt kérem, ne tessék engem permetezésre beosztani. Megmaradok a kapálásban. Tessék beosztani helyettem permetezni a Bogdányi Jóskát. Ő cigány ember, nyolc gyereket kell felnevelnie. Énnekem a keresetemből csak édesapámat kell eltartanom, de a Jóskának nyolc gyereket.” Amikor ezt hallotta a brigád, mindenki meg volt döbbenve. Ez volt a leghatásosabb prédikációm.

1957-től nyolc éven keresztül Kállón, Erdőkürtön, Erdőtarcsán, valamint az akkor még létező Magyalos-pusztán is ellátta a papi teendőket. Kállói állomáshelyén idős édesapjával élt. Itt érte a hír, hogy öccsét, Árpádot az ’56-os forradalomban vállalt szerepe miatt koncepciós perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

Az írást teljes terjedelmében az Új Város online portálon olvashatják. 

Forrás: Új Város online (A huszadik század emlékezete a Galga mentén, szerk. Péterfi Gábor, L’Harmattan, Bp, 2012)

Fotó: Váci Egyházmegye

Magyar Kurír