„Ziháló csendben a szó reménye” – Wirth Imre kötetéről

Egytömbű tisztaságra szegődő, rövid versek, bennük esendő alanyiságot megszólaltató, kurta mondatok lakják Wirth Imre kötetét, mely már jambikus föliratával érzékeny költészetet jelent be: Úgy járkálsz, mintha lenne otthon. E mindennapoktól ihletett versbeszéd oly pőrén személyes, mintha mindannyiunk nevében kívánna szólni. Magányról és ürességről, szavakról és csendekről, kapcsolati válságról és identitásdilemmákról („Várom az éjszakát, amikor nem vagyok.” – Alig aludtam éjjel), olykor pedig versekről beszélő versekről beszélő versekről.

Elhatárolódásaiban is társ- és otthonkereső (ekképpen istenremélő) versnyelvi magatartás, dialogikus poétika, szólongató szólamrend ez. (Wirthnél a családi kontextust metafizika fűti át.)

Szembetűnő a sár és a fény kettős motivikája, mely sorsérzékeltető jelleggel fut végig a köteten. Az arany biztatása („Nélküled is / van megbocsátás, ne aggódj. / Aranyló rögök zuhannak / a megismerésbe. Élj még.” – Meglepődtél), a ragyogás evidenciája („ragyogunk, mikor boldogok vagyunk” – A lejátszólista) az egyik véglet. A tündökletes látvány elé kéredzkedő sár a másik eshetőség:

Ez a sok fény a szavakban, áradás:
öröm, ölelés, sírás, mama, apa,
mennyi ragyogás! Boldog vagy, nem vagy az?
Vagy örök odaadásban egy mondat?
Szeret a göröngyök illata, szeret
a szántóföld és szeretsz vagy gyűlölhetsz.
Sarat mázolhatsz a szem ablakába.

Itt az imabeszédbe is kérdések tolulnak, és a hitbizonyosság a tárgyi valóság felől kap támaszt:

Ugye felébresztesz holnap,
Atyám? Teret adsz még egy nap
fénynek a szememben? Vakít,
hunyorogva nézlek felhők
közt. Integetsz? Villámaid
az ujjaid? Belecsapnál
már bármilyen tenyérbe? Ne
tedd, kérlek, hisz lehetnek még
tárgyaid, akik sírnak az
emberért. Aggódnak érted.

Mi szolgálhat vigasszal, ha a mulandóság járatait sötét melankólia tömi el? „Ziháló csendben a szó reménye.” (Kavicsokat hajít) – „kuporgások / a képzelet papírvékony ablakában” (Poroló csendben). Ezenfölül a hiátusok kínálta más világ: „A hiányon át ki lehet / szökni a sohanemvoltba.” (Milyen a kutyaugatás?) – és az emberen túli létrendek földi jelenvalósága: „Gyönyörködve botlasz el a zsálya illatában” (Mikor lesz utolsó).

Wirth Imre regénnyel kezdte a pályáját (Történetek az eszkimóháborúból, 1994) – és szokatlanul hosszas szünet után versekkel folytatta (Ő volt a rejtélyes állat, 2018; Lementem egy üveg borért Hajnóczynak, 2020). Költészetének legjellemzőbb vonása a zárlatokra tartogatott elemelkedés, amikor is vagy tanulságot mond ki, vagy váratlan képet rajzol a poétika. Egyáltalán: poétikává válnak a napi számvetés megejtően törődött pillanatai.

Wirth Imre: Úgy járkálsz, mintha lenne otthon, Scolar Kiadó, 2022.

Fotó: PxHere; Scolar Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. július 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.