1993-ban, 2000-ben, 2025-ben Ferenc módjára élni – Interjú az ezüstmisés Varga Kamill testvérrel

– Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra, amikor megszületett benned a hivatás gondolata?

– 1987 húsvéthétfőjén Jászberény külterületéről indultunk locsolkodni, de lekéstük a buszt, így bementünk a közeli templomba misére. Ez volt az első alkalom, hogy templomba léptem, és azt éreztem, hogy jó ott lenni. Majd az ifjúsági közösség, a cserkészet és az egyházközség tagjaként erősödött bennem a hivatás gondolata, ami 1993 januárjában meg is fogalmazódott: pap szeretnék lenni, de nem egyházmegyés. Hiszen én mindig is közösségben kerestem a helyem, így bár kiváló világi papok vettek körül, mégsem vonzott az az életforma. További két hónap gondolkodás után lett világos: ferencesnek kell lennem. Akkoriban az Aprítógépgyárban dolgoztam lakatosként. Amint lejárt a tanulmányi szerződésem, felmondtam, jelentkeztem a rendbe, és augusztus első hétfőjén már a Margit körúti kolostorban kezdtem meg a jelöltidőt.

(…)

– Mit jelentett számodra akkor csatlakozni a ferencesekhez?

– Egyszerűen azt éreztem, hogy van egy isteni elhívásom, és nekem ott a helyem. Magáról a rendről nem sokat tudtam, de nagy kíváncsisággal érkeztem. Persze volt bennem kétség: hogy fogadnak majd, megállom-e a helyem, helyénvaló-e egyáltalán, hogy itt vagyok? Tanyán nőttem fel, szakmunkásképzőbe jártam, majd munka mellett végeztem a szakközépiskolát. Reggel hattól dolgoztam, hétfőn és szerdán pedig bejártam levelezőre. Ezek az előzmények óhatatlanul hátrányt jelentettek a többiekhez képest, akik Szentendréről vagy Esztergomból jöttek, és csak a tanulással kellett foglalkozniuk. Egy dologban azonban nem volt bennem bizonytalanság: hogy ez a hivatás Jézustól jött, Szent Ferencen keresztül. A ferencesség szelleme vonzott, az, hogy az evangéliumot Szent Ferenc lelkületében élhetem meg – ez az, ami azóta sem változott bennem, hiába jöttek nehézségek, hiába öregedtem meg. Ez nem fakult, nem halványult.

Nem tudok úgy élni, mint ő a 13. században – de a gondolkodása, a lelkisége irányt ad ma is. Inkább azt keresem, hogyan lehet 1993-ban, 2000-ben, 2025-ben Ferenc módjára élni, hogyan lehet az evangéliumot mai körülmények között megvalósítani.

(…)

– Huszonöt év papi szolgálat után mit gondolsz, mire van leginkább szüksége ma annak, aki meghívást érez a papságra?

– A legfontosabb, hogy a hivatása ne saját magából induljon ki – és ne a szülei vagy a nagymamája akarata legyen –, hanem Jézustól jöjjön. Ha Jézustól származik a hivatása, akkor kapott hozzá valamilyen karizmát is. Azt kell kibontakoztatnia, csak ne nyomuljon, hanem

tudja kimondani: „ezt Jézustól kaptam, ezt kell fejlesztenem, tanulnom, tapasztalatot gyűjtenem benne, és alázattal megvalósítanom.” Ha a papi, szerzetesi hivatását így éli meg, megtalálja a helyét.

Nem azért tart ki mindenáron, hogy megvalósítsa a saját akaratát, hanem azért, mert megtalálta azt a helyet, ahová Jézus hívta.

– Mire irányítja most a tekintetedet ez a jubileum – és mi az, amit ebből másoknak is át szeretnél adni?

– Amikor meghirdettem az ezüstmisét, azt kértem mindenkitől, hogy ez hálaadó mise legyen: Isten felé. Nem az ajándékokról szól, nem kórusfellépésről vagy banzájról, nem is a tortáról. Lesz egy kis pogácsa, igen, de a lényeg nem ez.

Hanem a hála. Komolyan gondolom, hogy ez a huszonöt év erről szól: hogy itt voltam, és még mindig itt vagyok.

Vannak, akik azóta már az örök hazába költöztek, mások kiléptek, szétszóródtak a világban. Én viszont itt vagyok, végigmentem az úton, és ezért hálás vagyok. A papi hivatásban is csak akkor tudok jelen lenni igazán, ha nem a holnapot próbálom megelőzni, hanem a mai napot élem meg teljesen, és adok hálát érte.

A teljes interjú ITT olvasható.

Szöveg: Gál Emília/Ferences Média

Fotók: Varga Kamill OFM

Forrás: Ferences Média

Magyar Kurír