2024 legyen fordulópont, egyesítsük erőinket! – Ferenc pápa beszéde a klímakonferencián

Tisztelt Elnök Úr, ENSZ-főtitkár Úr, mélyen tisztelt Állam- és Kormányfők, Hölgyeim és Uraim!

Sajnálom, hogy személyesen nem lehetek Önökkel, ahogyan szerettem volna, mégis itt vagyok, mert szorít bennünket az idő. Azért vagyok itt, mert most jobban, mint valaha,

mindannyiunk jövője azon múlik, hogy milyen jelent választunk.

Azért vagyok itt, mert a teremtett világ elpusztítása Isten elleni vétek, nemcsak egyéni, hanem strukturális bűn, mely kihat az emberekre, különösen a leggyengébbekre; mindenkire leselkedő súlyos veszély, mely azzal fenyeget, hogy generációk közötti konfliktust vált ki. Azért vagyok itt, mert az éghajlatváltozás „globális társadalmi probléma, mely szorosan kapcsolódik az emberi élet méltóságához” (Laudate Deum apostoli buzdítás, 3). Azért vagyok itt, hogy feltegyek egy kérdést, amelyre most kell válaszolnunk: az élet vagy a halál kultúrájáért dolgozunk? Szívből kérem: válasszuk az életet, válasszuk a jövőt!

Halljuk meg a föld jajszavát, halljuk meg a szegények kiáltását, hallgassuk meg a fiatalok reményeit és a gyermekek álmait! Nagy felelősségünk van: vigyázni, hogy ne tagadjuk meg tőlük a jövőt.

Bebizonyosodott, hogy a mostani éghajlati változások a globális felmelegedésből erednek, melyet elsősorban az üvegházhatású gázok mennyiségének a légkörben való növekedése okoz, ami viszont az elmúlt évtizedekben az ökoszisztéma számára elviselhetetlenné vált emberi tevékenység következménye. A termelés- és birtoklásvágy megszállottsággá vált és féktelen kapzsisághoz vezetett, ami a környezetet a féktelen kizsákmányolás tárgyává tette. A felborult éghajlat figyelmeztetés számunkra, hogy állítsuk meg ezt a mindenhatósági tébolyt.

Az egyetlen út ahhoz, hogy képesek legyünk teljes életet élni, ha alázattal és bátorsággal újra tudatára ébredünk korlátainknak.

Mi áll útjában ennek? A köztünk uralkodó megosztottság. De a kölcsönös függőségben élő mai világ nem választható el azoktól, akik kormányozzák, miközben a nemzetközi tárgyalások „nem tudnak jelentősen előrelépni azoknak az országoknak a hozzáállása miatt, amelyek nemzeti érdekeiket a globális közjó elé helyezik” (Laudato si’ enciklika, 169). Rugalmatlan, ha nem merev álláspontokkal állunk szemben, melyek saját bevételeiket és vállalataik bevételeit kívánják védeni, néha azzal igazolva magukat, amit mások a múltban tettek, újból és újból kibújva a felelősség alól. De a ránk váró feladat nem a tegnap, hanem a holnap felé irányul; egy olyan holnap felé, amely – akár tetszik, akár nem – vagy mindannyiunké lesz, vagy nem lesz.

Különösen elképesztőek azok a kísérletek, amelyek a szegényekre vagy a születésszámra hárítják a felelősséget. Ezek olyan tévhitek, amelyeket határozottan el kell oszlatni. Nem a szegények hibája, hiszen a világnak majdnem a fele, a legszegényebb fele a szennyezőanyag-kibocsátás mindössze 10%-áért felelős, miközben a kevés jómódban élő ember és a sok hátrányos helyzetű ember közötti szakadék soha nem volt még ilyen nagy. Ők valójában az áldozatai annak, ami történik. Gondoljunk csak az őslakosokra, az erdőirtásra, az éhezés drámájára, a víz- és élelmezésbiztonság hiányára és a belőle eredő migrációs hullámokra.

Ami a születéseket illeti, nem problémát, hanem erőforrást jelentenek; nem az élet ellen, hanem érte vannak,

míg bizonyos ideológiai és haszonelvű modelleknek a családokra és a lakosságra való – „bársonykesztyűben” történő – rákényszerítése valódi gyarmatosítás. Nem szabad megakasztani sok ország fejlődését, melyeket már amúgy is súlyos gazdasági adósságok terhelnek, hanem inkább annak a néhány nemzetnek a hatását kell figyelembe venni, amelyek másokhoz képest sokkal aggasztóbb ökológiai adósságért felelősek (vö. uo. 51–52). Az lenne igazságos, ha megtalálnánk a megfelelő módját a megannyi népet terhelő gazdasági adósság elengedésére, figyelembe véve a velük szemben fennálló ökológiai adósságot.

Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy a közös otthon nevében, amelyben élünk, testvérként forduljak Önökhöz, hogy feltegyem a kérdést: mi a kiút ebből a helyzetből? A kiút az, amelyen Önök ezekben a napokban járnak:

a közös út, a multilateralizmus.

A világ ugyanis „annyira sokpólusúvá, ugyanakkor annyira összetetté kezd válni, hogy a hatékony együttműködéshez más keretre van szükség. Nem elég a hatalmi egyensúlyokra gondolni […], hanem globális és hatékony szabályokat kell lefektetnünk” (Laudate Deum, 42). Ezzel kapcsolatban aggasztó, hogy a globális felmelegedést a multilateralizmus alábbhagyása, a nemzetközi közösséggel szembeni bizalmatlanság növekedése, annak a közös tudatnak az elvesztése kíséri, hogy „nemzetek családja vagyunk” (Szent II. János Pál: Beszéd az ENSZ ötvenedik közgyűléséhez, New York, 1995. október 5., 14). Lényegi fontosságú, hogy a bizalmat, a multilateralizmus alapját újraépítésük.

Ez igaz a teremtett világgal való törődésre és a békére is. Ezek a legsürgetőbb kérdések, és összefüggnek egymással. Mennyi energiát pazarol az emberiség a most dúló tömérdek háborúra, például Izraelben és Palesztinában, Ukrajnában és a világ számos térségében, konfliktusokra, melyek nem megoldják a problémákat, hanem csak növelik azokat! Mennyi pénzt pazarlunk életeket elpusztító, a közös otthont leromboló fegyverekre! Ismét javaslatot teszek:

„A fegyverkezésre és a katonai kiadásokra szánt pénzből hozzunk létre egy világalapot az éhínség végérvényes felszámolására” (Fratelli tutti enciklika, 262; vö. Szent VI. Pál: Populorum progressio enciklika, 51), valamint olyan tevékenységekre, amelyek a legszegényebb országok fenntartható fejlődésének előmozdítására, az éghajlatváltozás elleni küzdelemre irányulnak.

A mi generációnk feladata, hogy meghallgassa az embereket, a fiatalokat és a gyermekeket, hogy lerakjuk egy új multilateralizmus alapjait. Miért ne kezdjük közös otthonunkkal? Az éghajlatváltozás megmutatja a politikai változás szükségességét. Lépjünk ki a partikularizmusok és nacionalizmusok kátyújából, melyek a múlt sémái. Fogadjunk el egy alternatív, közös jövőképet, mely lehetővé teszi az ökológiai megtérést, mert „nincsenek tartós változások kulturális változások nélkül” (Laudate Deum, 70). Ehhez kapcsolódóan biztosítom Önöket a Katolikus Egyház elkötelezettségéről és támogatásáról. Az Egyház különösen tevékeny a közös részvételre való nevelésben és érzékenyítésben, továbbá életstílusok előmozdításában, mert ha a felelősség mindannyiunké, akkor minden egyes ember felelőssége alapvető fontosságú.

Nővérek, testvérek, elengedhetetlen a sebességváltás, mely nem részleges irányváltás, hanem a közös előrehaladás új útja. Ha a párizsi megállapodás „új kezdetet” (uo. 47) jelentett az éghajlatváltozás elleni küzdelemben, mely 1992-ben Rio de Janeiróban kezdődött, akkor most sürgősen újra kell indítani az utat. A remény konkrét jelét kell adnunk. Legyen ez a találkozó (COP) fordulópont, mely egyértelmű és kézzelfogható politikai akaratról tanúskodik, mely határozott felgyorsuláshoz vezet az ökológiai átállás felé olyan formák révén,

amelyeknek három jellemzőjük van: „hatékonyak, kötelező erejűek és könnyen ellenőrizhetők”

(uo. 59). És ezek négy területen valósuljanak meg: energiahatékonyság, megújuló források, a fosszilis tüzelőanyagok felszámolása és az utóbbiaktól kevésbé függő életmódra való nevelés.

Kérem, előre haladjunk, ne hátra! Köztudomású, hogy számos megállapodást és kötelezettségvállalást „alig hajtottak végre, mert nem rögzítették az ellenőrzés, az időszakos felülvizsgálat és a végrehajtás elmaradásáért járó büntetések megfelelő intézményesített eljárásait” (Laudato si’, 167). Itt nem szabad tovább halogatnunk, ne csak vágyjuk, hanem valósítsuk is meg gyermekeink, polgáraink, országaink, világunk javát. Önök egy olyan politika létrehozói legyenek, amely konkrét és egységes válaszokat ad, ezzel is bizonyítva az Önök által viselt felelősség nemességét és az Önök által végzett szolgálat méltóságát!

Mert erre való a hatalom, a szolgálatra. Nincs értelme ma olyan hatalmat megtartani, amelyre holnap azért fognak emlékezni, mert képtelen volt beavatkozni, amikor sürgős és szükséges lett volna (vö. uo. 57).

A történelem meg fogja köszönni Önöknek. És azok a társadalmak is, amelyekben az emberek végzetesen „táborokra” oszolva élnek: katasztrofisták vagy közömbösök, radikális környezetvédők vagy klímatagadók. Nem érdemes ilyen csoportosulásokhoz csatlakozni; ebben az esetben, akárcsak a béke ügyében, ezek nem vezetnek megoldáshoz. Az ellenszer a jó politika: ha a konkretizálásra és az összetartásra vonatkozó példa felülről érkezik, akkor az az alsóbb szinteknek is hasznára válik, ahol már most is sokan, különösen fiatalok, elkötelezetten dolgoznak a közös otthonunkkal való törődés előmozdításán.

Legyen 2024 fordulópont! E célból azt remélem, hogy egy 1224-ben történt epizód kedvező jel lesz. Assisi Ferenc abban az évben írta meg a Teremtmények énekét, az úgynevezett Naphimnuszt. Már teljesen megvakulva, egy testi fájdalmakkal kísért éjszaka után fogalmazta meg. E küzdelmes éjszaka és egy megerősítő lelki tapasztalat után dicsérni akarta a Magasságost mindazokért a teremtményekért, amelyeket már nem látott, de amelyeket testvéreinek érzett, mert ugyanattól az Atyától származnak, és minden ember számára közösek. A testvériség megvilágosodott érzése vezette arra, hogy fájdalmát dicséretté, fáradtságát elkötelezettséggé alakítsa. Nem sokkal később újabb versszakot is hozzáfűzött, amelyben dicsérte Istent azokért, akik megbocsátanak, éspedig azért írta ezt, mert sikeresen elsimított egy botrányos vitát a város vezetője és a püspök között. Én is, aki a Ferenc nevet viselem, őszinte szívvel szeretném mondani Önöknek:

hagyjuk magunk mögött a megosztottságot, és egyesítsük erőinket! És Isten segítségével lépjünk ki a háborúk és a környezeti pusztítás éjszakájából, hogy a közös jövőt fényes hajnallá változtassuk! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News Facebook-oldala

Magyar Kurír