500 éve hunyt el a Rómában pápai gyóntatóként szolgáló Lászai János kanonok

A római penitenciáriusok, az egykori pápai gyóntatók utcájából, ahol lakom – magam is mint „penitenciárius” – igyekszem csütörtök délelőtt a nagy „elődhöz”, a napra pontosan 500 évvel ezelőtt elhunyt Lászai János kanonok síremlékéhez, a Santo Stefano Rotondo bazilikába. Ötszáz éven át e mívesen faragott márványlap alatt nyugodott annak a teste, aki maga is a „jeges Duna mellől” érkezett zarándokként az Örök Városba. A sírlap keretén futó latin írás és római számok tudatják, hogy 1523. augusztus 17-én „obiit”, hunyt el az Úrban.

A Gondviselés bravúros csodája, hogy a ferragosto „lakatos csendjében” mégiscsak feltárult a kapu, és megállhattunk Vertse Márta rádiós munkatársammal együtt a kanonok sírjánál. Üres és csendes a kerektemplom, évezredes béke lakja töretlenül, így kezdődik a rózsafüzéres köszönetünk a nagy viator, a Szentföldet kétszer is megjárt erdélyi kanonok emlékére. Noha csak ketten vagyunk, mégis magunk mellé vesszük a kanonok szűkebb hazáját, Transilvánia-Erdélyt és a tágabb Pannónia-Magyarországot, ahogy sírfeliratában egészen pontosan megadja hovatartozását: Erdélyföld és Magyarhon, majd végül a mindenki otthona Róma.

Ez a rózsafüzér igazán tágra sikeredik, magába foglalja ötszáz év magyarjait, akik ide zarándokoltak, e római magyar szentélybe, hogy megmerítkezzenek a kerektemplom lelkületében, mely máig frissen és hitelesen idézi Róma első keresztény századainak hitét.

Bennem személyes emlék is fölbukkan, hiszen az 1982. július 4-én Mátraverebély-Szentkúton történt papszentelésem után első diákkápláni szolgálatom ide köt: visszatérve a Római Német-Magyar Kollégiumba tanulmányaim befejezésére, ősztől kezdve egy éven át ide jártam naponta misézni a bazilika kolostorában lakó nővérekhez. Naponta elhaladtam a Santa Maria Maggiore bazilika és a lateráni székesegyház mellett, hogy aztán a Coelius-dombon álló Szent István diakónus tiszteletére szentelt templomban mondjam „végtelenített újmiséimet”. A reggel hét órai szentmise után gyalog indultam útnak a Colosseum mellett, át a Forum Romanumon, egészen a Gergely Egyetemig. Nem csoda, hogy hexameteres epitáfium nélkül e Városban úgy otthon voltam benne – s vagyok most is –, mint ötszáz évvel ezelőtt Lászai kanonok úr.

Az imában külön fölemlítjük tiszteletreméltó Mindszenty József bíboros nevét, aki a kerektemplom évszázados, és sokszoros magyar vonatkozásai miatt választotta 1946-ban római címtemplomául a Santo Stefano Rotondo bazilikát. De ő is inkább csak hazament oda, ahol egyébként is otthon volt.

Nemzeti színű szalaggal díszített virágot helyezünk a márványlap fejéhez, melyen Lászai prelátus lehunyt szemű arcát szemlélhetjük. Vánkosra hajtja fejét, melyen jobbról és balról a Sánkfalviak címerét három nyílvesszőt markoló páncélos kéz jelzi. Gyönyörű redős talárisa így fektében is súlyosan zuhan és mutatja emberi méltóságát. Két kezét a testén összefogja, hasonlít nekem a torinói lepel Krisztusához, akit egész életében szolgált.

Minthogy életrajz nem maradt fenn róla, így csak töredékekből lehet összerakni élete főbb mozzanatait. 1448-ban született az erdélyi „Lazo” nevű faluban. Ahogy a vánkoscímere mutatja, a Gömör megyei Sánkfalviakkal állt rokoni kapcsolatban és rajtuk keresztül a Vitéz és Geréb családokkal is. Az atyafi Sánkfalvi Antal nyitrai püspök a Mátyás király és Vitéz János esztergomi érsek által 1465-ben alapított pozsonyi Academia Istropolitana egyik vezetője volt, így vélhető, hogy az erdélyi rokon kispap a pozsonyi „Dunaváros Egyetem” hallgatója volt. Egyik barátja, egy német domonkos szerzetes írásaiból arra is következtethetünk, hogy Lászai Bolognában is tanult, melynek ősi egyeteme a magyar diákok hagyományos alma matere volt. A szintén rokon Geréb László erdélyi püspök hívta a fiatal Lászait Gyulafehérvárra tanítani majd kanonokká nevezte ki. Itáliában szerzett német barátja szentföldi zarándokútra hívta őt, aki az 1500-as években Rómába zarándokolt, innét hazatérve Gyulafehérvárra az ottani székesegyház egyik bejárati oszlopos kapuelőterét alakíttatta át kápolnává saját pénzén.

Lazo, Gyulafehérvár, Pozsony, Bologna, Róma, Szentföld, és végül marad mindennek a foglalataként ismét Róma. Nem is csodálkozhatunk ezen, hiszen a 15. század másik felének Hunyadi Magyarországa szoros lépésben követi a humanista és reneszánsz Itáliát. Lászai prelátus egyszerre teológus, spirituális és művelt literátus, aki maga is versel. Ismeri az antik szerzőket, és tudja, hogy mit tartottak az idők folyamán az Urbsról. Róma társadalmi-jogi-kulturális univerzalitását Ciceró, Tacitus és Seneca nyomán a 3. század így összegezte: „Roma communis nostra patria est” – „Róma mindnyájunk közös hazája”. Ehhez a politikai univerzalitáshoz társul később Róma „katolikus”, vagyis „egész szerint való spirituális univerzalizmusa”. A kettőt már együtt tanították Bolognában és Pozsonyban is, és mindezt a világjáró Lászai prelátus a helyszínen, az Örök Városban meg is tapasztalta. Kései földije, Tamási Áron vallja: „Azért teremtettünk itt a földön, hogy valahol otthon legyünk benne.” és ez a pátria, a haza. Éli és tartja ezt a kanonok úr, csak éppen kibővíti egy csodálatos latin sorban: Roma est patria omnium fuitque – Róma mindnyájunk hazája.

Maga szerkesztette veretes sírversében a Dunát Janus Pannonius nyomán Isternek szólítja, és kabátként ráölti gyulafehérvári gelidus-jeges szelű tapasztalatát, mi magyarok pedig vele együtt valljuk: mindannyian a jeges Duna mellől jöttünk ide, hogy otthonra leljünk, akár zarándokként csak pár napra, vagy – teszem azt – penitenciáriusként akár évtizedekre is.

Végül hadd szólaljon meg a többször is felemlített sírvers latinul: „Natum quod gelidum vides ad Istrum / Romana tegier viator urna / Non mirabere si extimabis illud / Quod Roma est patria omnium fuitque.”

Ennek legismertebb magyar fordítása így hangzik: „Vándor, ha látod, hogy az, ki a fagyos Dunánál született, most római sírban pihen, ne csodálkozz: Róma mindannyiunk hazája”.

Csekefalvi (Cs.) Szabó László a Római muzsika kötetében így magyarítja pontosabban és kereken: „Vándor, ha meglátod, hogy római sír / Födi azt, aki a hideg Dunánál született / Nem fogsz csodálkozni, ha meggondolod, / Hogy közös hazánk volt Róma, és az is marad.”

A Santo Stefano Rotondo templomot a magyarok a 15. század óta nemzeti templomként tisztelik. 1457-től 1579-ig a magyar pálos rend, 1579–80-ban a Római Magyar Kollégium, 1580-tól a Római Német-Magyar Kollégium templomaként működik. A falai között végső nyughelyet találó Lászai János római magyar gyóntató (†1523) sírkövének epigrammája fél évezrede hirdeti, hogy Róma mindannyiunk közös hazája. 1946 és 1975 között a kommunista diktatúrával bátran szembeszálló Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek tituláris temploma volt. E táblát Magyarország kormánya állíttatta 2016-ban Mindszenty József bíboros címtemploma birtokbavételének 70. és a1956-os magyar forradalom 60. évfordulóján.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír