A 4300 kilométer hosszú ország – Ferenc pápa chilei apostoli látogatása elé

Chile észak–déli irányú kiterjedését számítva a Föld leghosszabb országa, szorosan a kontinens délkeleti, csendes-óceáni partvidékén fekszik: tengerpartjának hossza 4300 kilométer, az ország szélessége viszont mindössze 180 kilométer. Területe 757 ezer négyzetkilométer, mintegy nyolcszor nagyobb Magyarországnál, viszont lakossága csak 18 millió. Ennek okai a földrajzi adottságokban keresendők: Chile felső harmadrészén keskeny a tengerparti lakható terület, alsó harmada, a déli part pedig fjordok, szigetek, tengerszorosok labirintusa, félszigetek és szigetek szövevényével. Az ország középső része, a Központi-völgy viszonylag kicsi, itt tömörül a lakosság nagy része, és ez lett az ország politikai és kulturális centruma is Santiago de Chilével, a fővárossal, mely hétmilliós metropolisz. Az őslakosok közül a déli mapucse (mapuche) indiánok alkotják a legjelentősebb etnikumot a mindössze egy százalékot adó aymarai törzs mellett. Az ország lakossága 70 százalékban katolikus keresztény. 

Amerika felfedezése előtt, a 15. század közepén a mai Chile északi és középső része az Inka Birodalom fennhatósága alá tartozott. Az ország területén az első európai a portugál Magellán volt 1520-ban, aki a róla elnevezett szorosan keresztül délről kerülte meg az új földrészt és kötött ki Chiloé szigetén. Az ország gyarmatosítása azonban észak felől történt: miután a spanyol Francisco Pizzaro már meghódította Perut, 1540-ben Pedro de Valdivia kapitányt bízta meg a déli területek megszerzésével. Az araucani harcos törzs ellenállása mellett a Központi-völgyben megalapították a máig három legjelentősebb várost: Santiagót 1541-ben, Concepciónt, vagyis a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett várost és a konkvisztádor kapitány nevét viselő várost, Valdiviát. Az araucani indiánok százéves harca jelentette az egész amerikai kontinens legtartósabb ellenállását az európai hódítással szemben. 

A későbbi századok függetlenségi törekvései eredményeként 1818-ban Bernardo O’Higgins (ejtsd: o’igginsz) tábornok elűzte a spanyolokat, alkotmányt vezetett be és megalkotta egy önálló nemzet megteremtésének az alapjait. A 19. században Chile háborúba keveredett Peruval és Bolíviával az Atacamai-síkság réz- és salétrombányáiért, az utóbbiak a világ nitrátkészletének legnagyobb részét jelentették. Chile megnyerte a háborút és egyharmaddal megnövelte a területét. 1891-től polgárháború tört ki az országban az elnöki és a demokratikus szenátusi hatalomgyakorlás miatt. Az ország gazdaságilag erősen fejlődött az I. világháború során, hiszen nitrátkészlete nélkülözhetetlen volt a hadiipar számára. 

Az európai Nagy Háború után pangó időszak következett, amit csak súlyosbított az 1960-as földrengés. A történelem eddigi legnagyobb földrengése volt ez, a Richter-skálán mért 9,5-es erősségű földmozgás következtében kétezren vesztették életüket és mintegy kétmillió lakos vált földönfutóvá a lakóépületek károsodása miatt. A földrengés aktiválta a 2200 méter magasan húzódó Puyehue vulkánt is, melynek kitörése tovább súlyosbította a helyzetet. Az óceánon 25 méter magas hullámokat hordozó cunami támadt, mely egészen az ázsiai partokig tovagyűrűzött és jelentős károkat okozott Japánban, Hawaii szigetén, Hongkongban, Ausztráliában és Új-Zélandon is.

A 20. század másik felének hidegháborús időszakában, tíz évvel a nagy földrengés után a Szovjetunió által támogatott Salvador Allende került hatalomra. Az államosítás, a központi kormányzás és a tervgazdálkodás következtében óriási infláció, éhínség és nagy társadalmi feszültség támadt. Három évvel később az Egyesült Államok segítségével, katonai puccsal Augusto Pinochet tábornok került hatalomra, aki noha gazdaságilag stabilizálta az országot, de politikailag diktatórikus eszközöket vezetett be a baloldali gerillamozgalmak ellen. 1989 óta, azóta, hogy Pinochet elvesztette a választásokat, jobbközép és szocialista kormányok váltják egymást Chilében. A legutóbbi választásokon, 2017 decemberében a jobbközép Nemzeti Megújulás párt győzött, az új elnök beiktatására március 11-én, tehát a pápalátogatás után kerül sor.

Chile evangelizálása, a többi dél-amerikai országéhoz hasonlóan, összekapcsolódik a spanyol hódítással, már a felfedezőkkel együtt érkeztek missziós papok Dél-Amerikába. Mikor Magellán kapitány hajója a déli szoroson áthaladva kikötött az új földrészen, a vele utazó papok bemutathatták itt az első szentmisét. A tényleges evangelizációra aztán Peru felől került sor: Diego Almagro és Pedro Valdivia kapitányok kíséretében érkezett Rodrigo Gonzales de Marmolejo atya, aki Santiago megalapítása után annak első püspöke lett. A térítő munka jelentős részét az 1550-ben érkező mercedárius rend tagjai végezték, köztük a portugál Antonio Correa atya, akit máig Chile első apostolának tartanak. A későbbiekben folyamatosan érkeztek a különböző szerzetesrendek tagjai az országba: domonkosok, ferencesek, jezsuiták, Ágoston-rendiek.

Minthogy Chile evangelizálásának főszereplői a mercedáriusok, szerepük lesz majd a pápalátogatás során is. Nevük a latin merces, azaz díj, váltságdíj szóból ered, mert az eredetileg laikus lovagi közösség a muszlimok rabságába került keresztények kiváltására született meg Dél-Spanyolországban és Észak-Afrikában. 1218-ban alapította a rendet Nolaszkói Szent Péter, akit Szűz Mária egy látomásban buzdított fogolykiváltó rend alapítására. (Magyarországon a Budakeszi határában húzódó Makkos Mária Angyalok Királynője-kegyképét Fogolykiváltó Boldogasszonyként is tisztelik.) A mercedárius szerzetesek külön fogadalmat tettek a fogolykiváltásra, melyhez a váltságdíjat a belépők vagyonának eladásából, adományokból és koldulásból biztosították. A kiváltottakat ünnepélyes körmenetben vitték haza és segítették életük újrakezdését. A rend tagjai a 13. és 14. században Dél-Európa azon országaiban tevékenykedtek, ahol az iszlám hódítása következtében ezrével hurcolták el rabszolgának a keresztényeket. A mercedáriusok a 14. századig Hispániában, Dél-Franciaországban és Szardínia szigetén, majd a 15. században a Nápolyi Királyságban és Szicíliában tevékenykedtek. Ezen időszak során mintegy százezer rabszolgát szabadítottak ki. Egy mercedárius atya Kolumbuszt is elkísérte második útjára. A 16. század elejétől Latin-Amerika lett a rend missziós tevékenységének fő színtere.

Chile első egyházmegyéjét Santiagóban alapították 1561-ben, majd sorra következett a többi alapítás. Ebben az időben a missziós atyák legfőbb feladata a hithirdetésen túl az volt, hogy megvédjék az őslakosságot a hódító politikai és gazdasági hatalomtól. Ennek következtében többen mártírhalált szenvedtek. Chile függetlenné válása után az új alkotmány bevezette a vallásszabadságot XVI. Gergely pápa 1840-ben állította fel a chilei egyháztartományt. 1888-ban alapították meg Santiagóban az első chilei katolikus egyetemet. 1925-ban véglegesen megtörtént az állam és az egyház szétválasztása, biztosították mindenki szabad vallásgyakorlását. 1944-ben a jezsuita Alberto Hurtado befogadó helyeket teremtett a peremre szorult szegények megsegítésére. II. János Pál pápa 1994-ben boldoggá, XVI. Benedek pápa 2005-ben szentté avatta.

Chilét 1987 áprilisában látogatta meg Szent II. János Pál pápa; az egész országot és így az ország egységét is a Kármelhegyi Boldogasszony oltalmába ajánlotta. A Kármelhegyi Boldogasszonynak Chilében olyan szerepe van, mint a Guadalupei Szűznek Mexikóban.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: News.va

Magyar Kurír