A béke lehetséges – Beszélgetés Matteo Zuppi bíborossal

– A bazilika felszentelése 800. évfordulójának ünnepére érkezett Pannonhalmára. Mire tanít minket ez a hosszú ideje megőrzött hit, történelmi örökség?

– A történelem nem mozdulatlan, hanem változik, és az evangélium mindig a jelenhez szól.

Korunk nehézségei, a megszokott kereszténység vége hozzá kell hogy segítsen minket ahhoz, hogy újra rátaláljunk az evangélium lényegére,

és ösztönöznie kell a spirituális dimenzió keresését, ami mindig, változatlanul jelen van az életben. Nyolcszáz év alatt sok minden megváltozott. A nagy kérdés ma az: a globalizált világban eltévedt, számtalan félelem között élő embernek hogyan lehet segíteni abban, hogy az evangéliummal való találkozás által megtalálja önmagát.

– Mit jelent Szent Márton öröksége, aki maga is a béketeremtés szentje?

– A béke szentje, mert az osztozás szentje. A gonoszság, a háború abból fakad, hogy az egyik ember nem ismeri el a másikat. Szent Márton felismeri, hogy a másik ember ugyanolyan, mint ő maga, és egybeköti annak sorsát a saját sorsával. Ez a béke: együtt gondolkodni. A háború, a megosztottság a másik ellenében gondolkodik, míg Szent Márton egységet teremt, osztozik másokkal. Megtanít minket arra is, hogy

az irgalmas szeretet az Istennel való találkozás első módja.

Aki szereti a felebarátját, Szent Mártonhoz hasonlóan, szeretetével – még ha öntudatlanul is – elvezeti a másikat ahhoz, hogy felismerje Jézus jelenlétét.

– Ferenc pápa békeköveteként éppen az osztozás szellemében járt Moszkvában, Ukrajnában, Amerikában, Kínában. Mit jelent ez a küldetés?

– Az Egyház aggódik a békéért, és minden lehetséges módon megpróbál segíteni, az emberség irányába terelni a folyamatokat.

A háborút nem lehet emberivé tenni, csak a szörnyű következményeit lehet enyhíteni, és erőfeszítéseket tenni a párbeszédért, a békéért.

Ferenc pápa nem törődik bele a háborúba. Nincs kész terve, de segíteni akar, ahogy lehet, mindenkit a béke keresésére ösztönözve.

– A Szentszék hangsúlyozza, hogy igazságos békére van szükség.

– A békének igazságosnak lennie. A béke eleve, önmagában igazságos, mert véget vet a háború igazságtalanságának. A háború sok igazságtalanságot terem, kezdve azzal, hogy gyilkol, elveszi az életet. Ahhoz, hogy a béke valóban béke legyen, meg kell oldania a háború okait. Igazságosnak kell lennie, és biztosnak is, garantálnia kell az alkalmazását. A minszki egyezmény például a tartalmában valószínűleg igazságos volt, de nem adott biztonságot, hiszen nem alkalmazták. Sok gyűlölködést, ellenségeskedést okozott. A béke és az igazságosság összekapcsolódik, olyan, mint a sziámi ikrek, az egyik nélkül a másik is meghal. Valójában mély vágyakozás él az emberekben a béke iránt, sok gyűlölet alatt eltemetve. A háború félrevezeti az embert, ezért paradox módon jogosnak, igazságosnak gondolja, hogy háborúzik. Mégis, mindennek a mélyén a békére vágyik.

– Mit jelent az evangélium ösztönzésére folytatott békekeresés? Milyen szerepük van ebben a hívő embereknek személyesen, közösségként, egyházként?

– Keresnünk kell a békét, hiszen ez az evangélium egyik útmutatása, a boldogság egyik útja: boldogok a béketeremtők; boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot.

A keresztény embernek a béke emberének kell lennie, és ez nem fakultatív feladat.

Nagy előnye az Egyháznak, hogy nem az érdek vezeti, nem akar anyagi hasznot, befolyást; az egyetlen érdeke a béke, az ember, a másik ember. Azt hiszem, ez hatalmas előny, azonban túlságosan kevéssé élünk vele. Az Egyház nem részrehajló, nem támogatja egyik felet sem, csakis a békét támogatja. Az első, aki ezt világosan kimondta, XV. Benedek volt az első világháború idején. Elmondta mindenkinek, hogy a háború értelmetlen mészárlás. Mindenki megharagudott rá emiatt, mert azt akarták, hogy őket támogassa, hiszen a harcoló felek között mindegyik oldalon voltak katolikusok. És a pápa egyik fél mellé sem állt, hanem a béke oldalára állt. Ez nem könnyű, lemondással jár, sokkal könnyebb az egyik fél mellett állást foglalni.

Az Egyház azonban mindig a béke mellett áll, hiszen a béke Isten egyik neve.

– Fiatalkora óta a Sant’Egidio közösség tagja. Az Isten szavát követve végzett társadalmi felelősségvállalásnak milyen hatásai vannak a világban? Valóban minden megváltozhat?

– Minden megváltozhat, hinnünk kell benne, és láttuk is, hogy így van. Tegnap Bécsből érkeztem Pannonhalmára, régen lehetetlen volt úgy jönni, hogy nincsenek ellenőrzőpontok, nem kell kiszállni az autóból. A határok is leomolhatnak, ehhez azonban tenni kell. A gondviselés létezik, de ránk is szüksége van. Bele kell adnunk magunkat, hogy mozgásba hozzuk, különben nem működik. Minden megváltozhat, ha hisszük, hogy lehetséges. A béke is lehetséges.

– Gimnazistákkal beszélget az interjú után. Dio non ci lascia soli (Isten nem hagy magukra minket) című könyvében idézi, amit VI. Pál mondott a fiataloknak: „Lelkesedésetekkel építsetek egy mostaninál jobb világot!” Milyen reményt hordoznak világunk számára a fiatal nemzedékek?

– Ma nehezebb nekik, mint akkor, mert a világ nagyon összetett, individualistábbak vagyunk. Nehezebb lelkesedéssel tekinteni a jövőbe, jobban látható a félelem, mint a jövő. Éppen ezért ma még inkább igaz ez a felhívás, hiszen a fiatalok képesek sokat tenni a világért, és tenniük is kell. Ha nem álmodunk egy igazságosabb világról, miközben a világunk tele van erőszakkal, gyűlölettel, akkor nem látjuk a jövőt.

– Az Olasz Püspöki Konferencia elnökeként a szinódust követően hogyan látja az Egyház előtt megnyíló utakat?

– Nyílnak új utak, és közben megvannak a megszokottak is, amelyek a lényegről szólnak. A mindenkori Egyház az, amely találkozik az aktuális emberiséggel. A szinodalitás nem valami extravagáns dolog Ferenc pápa részéről, és nem is valami pluszfeladat. A mai kihívásokra akar válaszolni, például egy olyan Egyházzal, amely nagy felelősséget ad a közösségnek, a szolgálatnak. Ha az Egyház túlságosan a papok és a hierarchia dolga, a közösség bevonása nélkül, akkor nincs jövője. Fontos a szinodalitás, mert az Egyháznak van mondanivalója a mai világ, a mai ember számára.

– Hogyan lehet tettekre váltani a szinodalitást az egyházmegyékben, az egyetemes Egyházban?

– Ez egy folyamat. Döntések születtek bizonyos témákban, és meg kell találni a megvalósítás módjait a különféle helyzetekben. Nehéz iránymutatást adni egymástól annyira különböző helyzetekre, olyan eltérő kultúrákra vonatkozóan, mint Európa, Ázsia, Afrika, Latin-Amerika. Vannak témák, amelyek még nyitva maradtak, például a női diakonátus vagy a pasztorális tanácsok döntési jogának kérdése. Az egyértelmű, hogy a plébános nem tehet mindent úgy, ahogyan ő gondolja. Meg kell találni az egyensúlyt, nem dönthet egyedül, ott van a közösség, együtt kell járni az úton. Sok munka vár még ránk.

– Hogyan tekint a hamarosan kezdődő szentévre?

– Nagy lehetőség, érzem benne a gondviselést. A pápa a remény témáját választotta, mert napjainkban hiányzik a remény, sok a félelem. Ha nincs jövő, a jelen nehezen elviselhető, hiszen mindent ma kell megszerezned, ma kell élned, és nem tudod, kiért, miért élj, te vagy a központja mindennek. Ha van jövő, akkor az áll a középpontban, aki utánad érkezik. Sok a háború, sok a félelem, kevés a remény, a múltban keressük a válaszokat, nem a jövőben, és ez nem jó.

A történelem ismeretére természetesen szükség van, de nem a múltat kell újraélni, hanem a jövőbe tekinteni.

Az Egyháznak akkor van értelme, ha benne van a világban. Sokféleképpen teheti ezt, hiszen gondolhatnánk például, hogy a szerzetesek a világon kívül élnek, pedig valójában ők vannak leginkább belül a világban, mert értik a világot.

– Van-e olyan fontos téma, amiről nem ejtettünk szót?

– Európa. Lelket kell adni Európának. Amikor minden emberi joggá válik, mert csak én létezem, az én jogaim fontosak, és hiányzik a „mi”, akkor végül elveszítjük az „én”-t és a „mi”-t is. Mintha az élet ábécéjében megvédenél minden betűt, de közben nem véded meg magát az életet. Európa különleges, ez vitathatatlan. Ha mindenki csak elveszi belőle azt, ami az ő érdeke, akkor meggyengül, és valóban nincs jövője. Elvész egy nagy emberi bölcsesség, amelynek nagy része az evangéliumból származik. Enélkül csak az anyagiakat hajszoljuk, és ebbe belefáradunk. Túlságosan megosztottak vagyunk, nem tudunk közös döntéseket hozni, ezért nem haladuk előre, meggyengülünk, védekezésre épül a külpolitikánk. Európa a békét, a párbeszédet választotta a konfliktusok megoldására. Ha nem ragaszkodik ehhez, akkor a háború, az erősebb törvénye győz. 

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. november 24-i számában jelent meg.