A béke szigetei az áram nélkül maradt, meggyötört Ukrajnában – Néhány nap Lembergben

Nagy János és Szőke Péter, a pécsi és a budapesti Sant’Egidio közösség felelősei a háború kitörése óta többször jártak Lembergben, hogy szeretetükről biztosítsák az ottani közösségben élő testvéreiket. Idén – ahogyan másfél éve is – e sorok írója is elkísérte Nagy Jánost. Az alkalmat barátunk, Jurij Lifanse, az ukrajnai közösség vezetője 50. születésnapja adta. Óriási szeretettel vettek körül, láttak vendégül minket régi és új barátaink

Ukrajna 2026 januárjában az eddiginél is nagyobb szenvedésen megy keresztül. A háború negyedik évének vége felé járunk, és a meggyötört, megfáradt nép még agresszívabb támadásoknak van kitéve. Az oroszok már kezdettől fogva támadják az energetikai infrastruktúrát, hogy megtörjék az ellenállást, és most, ezen a dermesztően hideg télen kiterjedt légicsapásokkal fokozzák az agressziót. Kint mínusz 15–20 fok van éjszakánként, miközben a fővárosban, Kijevben rengeteg lakásban nincs áram, és az ország egész területén korlátozzák az áramfogyasztást.

Az emberek fáznak és félnek.

A kijevi közösségünkben lévő barátaink is fáznak, és bár nem panaszkodnak, tudjuk, mennyire nehéz. Hallunk személyes történeteket fiataloktól, hogy öt-hat réteg meleg ruhában sem tudnak aludni éjszaka.

Érkezés után mindennap nézem a légiriadó applikációt. Ijesztő. Olykor majdnem az egész ország területe pirossal van jelölve, azaz támadások sújtják. Lembergben szerencsére ezekben a napokban nincs légiriadó, illetve egyszer hallatszik a sziréna, de mintha senki nem hallaná rajtam kívül. Hozzászoktak, nem félnek, mindenki tovább beszélget.

Mennyi értelmetlen szenvedést okoz a háború az embereknek, akik nem szeretnének mást, mint élni a hétköznapi életüket a hazájukban! Mennyi kettétört élet, elvesztett családtagok, otthonok, iskolát félbehagyó gyerekek, magukra maradt idősek, megcsonkított férfiak…

A kimondhatatlan fájdalom a katonai temetőt látva válik elviselhetetlenné.

Másfél éve még volt hely, ma már megtelt a domb, újat kellett nyitni. Nem lehet könnyek nélkül végigmenni a sírok véget nem érő során, látva a fotókat és az évszámokat: fiatal és középkorú emberek, akik nem így tervezték a jövőjüket, de hazájukat védve életüket vesztették, hátrahagyva családjukat, gyermekeiket.

Ebben a meggyötört országban, amelyet drón-, bomba- és rakétatámadások sújtanak, a béke szigetére érkeztünk: mert

ahol a szolidaritást gyakorolják, ahol a leggyengébbeket segítik, ott megvalósul a béke, ott már a jövőt építik.

Erős, szeretetteljes, nyitott közösség, mindenki csupa kedvesség és mosoly. Vannak köztük a kijevi Sant’Egidio közösség ide menekült tagjai, helyiek, de a legtöbben menekültek, akik a háború kitörése óta kerültek ide. Reményt vesztve érkeztek, távol vannak az otthonuktól, ami talán már nem is létezik, mert lerombolták, megszállták, más költözött be a lakásukba. A legszükségesebb dolgokat hozták magukkal, és a legtöbben valószínűleg nem hitték, hogy célt találnak az életük számára.

A központban fogadják a menekülteket, mindenkire szánnak időt. Elmélyült beszélgetések folynak minden asztalnál, közben szinte észrevétlenül hozzák a ruhákat kérdezik, jó lesz-e a méret; osztják az élelmiszert.

Nem a tárgyaké, hanem a szavaké, a tekinteteké, az együttérzésé a főszerep.

Régi barátnőnk a kijevi közösségből, Olja Makar a háború elején egy találkozón azt mondta: „Lerombolhatják a házainkat, a városainkat, de nem lehet elpusztítani a szeretetünket, a szolidaritásunkat, azt a képességünket, hogy segíteni tudunk másokon, az álmainkat.” Kicsiny közösség, akik az evangélium szavaival táplálkoznak. Erős közösség, mert testvérként élnek egy olyan családban, amely nyitott mások, különösen a szegények felé. Nagyra nőttek, miközben a gyengeségből – a sok menekülő, mindenét elvesztett ember jóra vágyakozásából – erőt kovácsoltak, nem hagyják elveszni a reménytelenségben azokat, akik hozzájuk fordulnak. Középkorú nők, akik azt gondolták, már semmi jó nem érheti őket az életben, új célt találtak. Fiatalok százai, akik Ukrajna keleti régióiban azelőtt sosem léptek be egy templomba, most a Jézus-ikon előtt imádkoznak, énekelnek, és rászorulóknak, időseknek, gyerekeknek segítenek.

A központban érkezésünk másnapján az asszonyok fogadják az érkezőket, és közben mesélnek magukról is. Dása Herszonból érkezett a 9 éves kislányával; férje a donyecki régióban harcol. Telefonja tele van örömteli családi fotókkal: összeölelkező szülők, gyermek, kirándulások Kárpátalján a hegyekben, kutya, macska. Férje küldött fotót, egy kutyát ölel – ez a kis szeretet maradt abból a nagy szeretetből, ami körülvette az otthonában. Olena gyönyörű fiatal nő, már másfél éve is beszélgettünk, mesterien kommunikál, megértjük egymást azzal a néhány orosz szóval, amire emlékszem. Harkivból érkezett a 11 éves fiával, a lányával, a férjével – akit azóta elvittek katonának – és a nagymamájával, majd az anyukája is utánuk jött, miután a házát lebombázták. A másik két nagyszülő házát Dnyipróban érte bombatalálat, ők átköltöztek Olena házába Harkivba. Derűsen válogatja az adományruhákat, segít mindenben. Ez a mindene, ez az élete, mondja.

Gyenyisz fogyatékkal él, biceg és nehezen érteni a beszédét, de értelmes fiú, aki szívesen kommunikál. A családjával menekült Lvivbe, és amikor édesanyja – aki a frontvonal menti városokba küldendő csomagokat készíti elő a közösségnél – magával hozta a központba, elhívták őt is a fiatalok közé, ahol új barátai lettek. „Nagyszerű munkát végeztek” – mondja, és reméljük, már kicsit érti, hogy ő maga is ugyanolyan értékes része ennek a nagyszerű munkának.

Aki először jön adományért, még nem tudja, hogy innen nem csak egy csomag cukorral, egy liter olajjal tér haza. Az első találkozásnál meghívást is kap: gyere te is, ha szeretnél segíteni másoknak. Szinte mindenki igent mond, aki teheti, és életkor szerint beosztják őket a segítő csoportokba, akik fogadják az újonnan érkezőket. Jönnek idősek családdal vagy egyedül, asszonyok, legtöbbször férj nélkül, gyerekekkel, gyötrelmes hónapokkal a hátuk mögött. Érkeznek néha veterán katonák is, az ő történeteik különösen szívszorítóak, testi betegségeket, lelki traumákat hordoznak.

Egy idős asszonnyal beszélgettünk, aki Harkivból érkezett a lányával és két unokájával, akikkel egy kicsiny lakásban találtak menedéket. Lánytestvérének is van egy lánya és egy unokája, de ők elmentek Németországba, magára hagyva a nagymamát. Maria azonban nem hagyta magára, elment vele a menekülttáborba lakni, így gondoskodik róla. Pedig az ukrajnai menekülttáborokban az élet különösen nehéz és nyomasztó. A legtöbben mindenüket elvesztették, életkoruk, mentális állapotuk miatt nehezen kezdenek új életet, sokan tanulatlan emberek, akik nem tudnak boldogulni a megszokott környezetükön kívül.

A közösség a konténervárosban (modulvárosokban) is segíti a rászorulókat: adományokat visznek, beszélgetnek az idősekkel, foglalkozást tartanak a gyerekeknek.

A Sant’Egidio központjában a menekültek fogadása után megbeszélést tartanak:

minden érkezőnek van neve, története, és ami még szebb, kialakul róla egy terv, egy álom, hogyan tudják támogatni, illetve hogyan válhat a részévé ennek a családnak.

Imádság követi a szolgálatot, összegyűlnek a Jézus-ikon előtt, felolvasnak a Bibliából, elmélkednek rajta, ahogyan mindenütt a világban. Nagy János, a pécsi Sant’Egidio vezetője köszöntésképpen elmondja: mi is sokat imádkozunk értetek, és mindig a szívünkben hordozunk benneteket, akkor is, amikor nem vagyunk itt.

„Gyakran azt gondoljuk, túl egyszerű emberek vagyunk ahhoz, hogy az evangéliumot hirdessük. Kik vagyunk mi, hogy másokat tanítsunk? Valóban nagyon egyszerű emberek vagyunk, de látjuk, hogy Jézus kezdettől fogva éppen ilyen embereket választ tanítványainak.

Az evangélium nem a legerősebbekre vagy a legokosabbakra van bízva, hanem azokra, akik hajlandók megnyitni a szívüket. Az Úrnak szüksége van a mi kezünkre, a mi szavainkra, a mi konkrét tetteinkre, hogy megvalósítsa akaratát. Mi lehetünk a kezei, cselekedhetünk szeretettel és irgalommal”

– mondja el Anasztazia Grinyeko az aznapi imádságon.

Egészen megrendítő, hogy akik hallgatják és értik, azok olyan emberek, akiknek a nagy része néhány éve még távol volt a hittől, az evangéliumtól. Mennyire igaz, amit Ferenc pápa oly sokszor hangsúlyozott: a jóság ott lakik az emberi szív mélyén. Itt tapintani lehet, hogy amikor odafigyelést, szeretetet kap valaki a szenvedés közepette, abból még nagyobb jóság és szeretet fakad.

„Ez egy nagyra nőtt, szép, erős család, lelki család. Tele van imádsággal, reménnyel – és reményt ad másoknak is” – mondta el a vele készített interjúban Jurij Lifanse, akinek az köszöntésére érkeztünk.

János hatvan főre gulyáslevest főzött a születésnapi ünnepségre, az asszonyok hidegtálakat készítettek. Részesei lehettünk a helyi szokás szerinti vidám köszöntéseknek, a daloló, ünneplő közösség örömének.

Másnap elkísértük őket a fagyos éjszakában hajléktalan barátaikhoz is, akiknek kását és teát főztek.

Részt vettünk egy gyönyörű görögkatolikus liturgián a Szent Péter és Pál-templomban, ahol a katonai temetések is zajlanak: egyszerre volt itt jelen a hit kegyelme, öröme és a háború nyomorúsága. Az ünnepélyes dallamok, tömjénfüst kísérte liturgia közben nehéz levenni a tekintetet a falak mentén sorakozó tablókról, amelyeken az elhunyt katonák fényképei láthatóak.

„A háborúnak egyszer véget kell érnie, és reméljük, hogy az ország egy új szolidaritási modell alapján épül újjá” – hangsúlyozta az interjúban Jura. Ukrajnai barátainkkal együtt reménykedünk ebben, és

imádkozunk, hogy jöjjön el mihamarabb a várva várt béke.

Fotó: Sant'Egidio

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír