A békét építik Ukrajnában a rakéták árnyékában – Látogatás a lvivi Sant’Egidio közösség központjában

Ukrajna lelki-szellemi fővárosának is tartják ezt az etnikai és vallási szempontból sokszínű, ukrán, lengyel, rutén, zsidó, örmény, német hagyományokat őrző csodaszép nyugat-ukrajnai várost, ahová 2022 februárja óta sokan menekültek biztonságot keresve. Azóta a Lvivben akkor még kicsiny, de nagy szívű és sokakat támogató Sant’Egidio közösség több ezer ember számára vált a remény helyévé, ahol a frontvonalbeli városokból érkezők az első pillanattól kezdve segítségre, megértésre, befogadásra találnak. A kijevi közösség számos tagja is ebbe a nyugat-ukrajnai városba menekült, és helyi testvéreikkel együtt, a római és több nyugat-európai közösség támogatásával hozták létre a város szívében azt a segélyezési központot, amely

otthona lett sokaknak, ahol nemcsak ruhát, élelmet kapnak, hanem ennél sokkal többet: barátságot, testvéreket, családot, imádkozó és reményben, örömben élő közösséget.

Jurij Lifanse, az ukrajnai Sant’Egidio közösség vezetője úgy érzi, hogy ugyan rengeteg konkrét, fontos segélyt adnak, mégis ez a legnagyobb dolog, amit tettek: itt van háromszáz ember, akik részévé váltak a közösség nagy családjának, együtt imádkoznak és szolgálnak velük. Tragikus sorsok, a háborúban meghalt, fronton harcoló családtagok, hátrahagyott házak, végeláthatatlanul lehetne sorolni mérhetetlen veszteségeiket. Aki a Sant’Egidio lvivi központjába érkezik, az adománnyal együtt meghívást is kap, hogy segítsen az utánuk érkezőknek. Sokan válaszolnak a hívásra, megértik, hogy nincs senki, aki annyira szegény lenne, hogy ne tudna segíteni a nála szegényebbeknek. És

bár a legtöbben nem ezzel a tapasztalattal érkeztek, megszerették a közös imádságot, szívesen hallgatják Isten szavát, amely irányt mutat már az ő életüknek is.

Két édesanya az orosz megszállás alatt álló Bergyanszkból érkezett, itt ismerkedtek meg egymással és lettek barátnők, pedig otthon is egy utcában laktak. Városukban csak oroszul lehet beszélni, tűntek már el gyermekek... Egy férfinak gyönyörű panziója volt az Azovi-tenger partján. Most egy orosz miniszter lakik benne, aki megüzente a tulajdonosnak, hogy ilyen szép házat még sosem látott. Egy anyuka Kramatorszkból érkezett négy családtagjával. Donyeck megszállása után ez a város lett a régióközpont, két éve itt haltak meg sokan a vasútállomás elleni támadásban, és azóta sem szűntek a bombázások. Egy másik asszony férje elesett a fronton, a katonai temetőben nyugszik. Látunk fotókat harkivi óvóhelyről, ahol hetekig laktak kisgyerekes családok, kutyával, macskával. Szép folyópartról, ahol a gyerekekkel nyaraltak, de mára a folyó eltűnt, mert megsemmisítették a gátat. Az orosz megszállás alatt hét hónapon át élt Melitopolban egy asszony, aki végül édesanyjával és két macskájával elmenekült. Két lakását a megszállt város vezetése beköltöző oroszoknak adta oda...

Szombaton – ami ünnepnap, a függetlenség napja volt Ukrajnában, ezért vannak sokan ünneplőben, népviseletben a fotókon – nekik főzünk gulyást nagy kondérban, miközben ők az irodákban fogadják a rászorulókat. A közösség minden héten háromszáz menekültnek ad segélyt, a regisztráció nyitott, bárki jelentkezhet. Aznap nem menekültek érkeznek, hanem nevelőszülős családok. Idővel sok menekült már berendezkedett, munkát talált, a közösség pedig igyekszik kiterjeszteni a segítséget a városlakókra is. Egyre nagyobb a szegénység, és mivel egymillió lakosú városról van szó, az önkormányzatot kérték, hogy jelöljék ki a leginkább rászorulókat, így kerültek a látóterükbe ezek a családok. Különösen nehéz helyzetben vannak a családotthonok, esetükben a saját gyerekek mellett nyolc-tíz nevelt gyereket kellett kimenekíteniük a keleti régiókból. Egy nevelőanya elmeséli, hogy otthon, Mikolajivban nagy gazdaságuk volt, mindent megtermeltek maguknak, itt pedig egy kis lakásban élnek, miközben befogadtak két újabb gyermeket is egy kényszerűségből feloszlatott zaporizzsjai intézetből.

A szombati szolgálat után

mindannyian együtt ülünk le imádságra, Jézus tekint ránk az ikonról, amely mellett a fehér kereszt a lerombolt irpinyi iskola ablakkeretéből készült.

Jura a kánai menyegző történetét olvassa fel és magyarázza. Jézus azt akarja, hogy ünnep legyen az életünk, borrá alakítja a vizünket. Ünnepeljük, hogy testvérré tett minket a szenvedő Úr. Mi magunk vagyunk a jó bor, ő tesz azzá minket, és erőt ad nekünk – biztatja az embereket. Öröm lengi be a termet, az Istennel és a testvérekkel való találkozás öröme, a végén minket, a vendégeket ünneplik, ajándékozzák meg.

Hétfőn egy idősek otthonába megyünk el menekült asszonyokkal és Ivanna Synytskával, a lvivi közösség alapítójával. Készítettek tiramisùt, vásároltunk gyümölcsöt, ajándékcsomagokkal felpakolva érkeztünk. Mindenütt felderülnek az arcok, amikor látják érkezni a kedves barátokat. A hét éve ágyban fekvő Ivan megosztja velünk a titkát: rehabilitációba kezdett, és eldöntötte, hogy járni fog. Az életvidám, 85 éves Halina elmeséli, kik jártak már nála Rómából, Prágából, Szlovákiából, Anna pedig a versét olvassa fel a Sant’Egidióról, az együttérző szeretetről, amely senkit nem hagy magára, minden könnyet letöröl.

Egy kis szeletét láttuk a lvivi közösség életének, hiszen nem jutottunk el a konténervárosba, ahol ezer kelet-ukrajnai menekült él lakókonténerekben, reménytelen helyzetben: sok gyerek, akiknek béke iskolája néven hetente többször fiatalok – köztük is nagyon sokan menekültek – tartanak foglalkozást; sok idős, akikkel együtt imádkoznak; családok, akiket segítenek.

A katonai temető látványa olyan megrendítő, hogy szinte leírhatatlan: közel félszáz sír, friss virágokkal, zászlókkal, a fronton elesett férfiak arcképeivel. Katonai parcella, de ezek a fiúk, férfiak úgy néznek ránk a fotókról, mint a testvéreink, szüleink, gyerekeink... Közülünk valók, akik a hazájuk védelmében harcba szálltak. 

A sírok között családtagok, fiatal asszonyok, csecsemők, gyerekek, szülők, nagyszülők, csendben gondozzák a sírhantokat. A kereszt, a halál mély csendje borul alakjukra, súlyos lépteik, fájdalmas arcuk a háború borzalmáról beszélnek.

Hárman látogattunk el barátainkhoz, Szőke Péterrel, aki a budapesti, és Nagy Jánossal, aki a pécsi közösség felelőse. A Gondviselés már az út elején velünk volt, amikor három ecoflow aggregátorral a kezünkben (hogy áramkimaradás esetén is tudjanak segíteni a rászorulóknak a lvivi barátaink) kellett áthaladnunk Csapnál a vámvizsgálaton, amelyre hosszú, tömött sorokban várakoztak az emberek, és nem látszott semmi remény arra, hogy elérjük a csatlakozást. Megpillantottuk a Magyarország felé tartók között egy kedves szeverodonyecki barátnőnket, akiről a közösségünk gondoskodik Budapesten. Törékeny, beteg, szerény fiatal anyuka, alig hallani a hangját, kétségbeesésünkben mégis őt kértük meg, szóljon valakinek az érdekünkben. Szabadkozott, hogy nem lehet, ő nem tudja, mit tegyen, majd odafordult az arra siető vámtisztviselőnőhöz, és annyit mondott: önkéntesek vagyunk, mindjárt indul tovább a vonatunk. A következő pillanatban már kísértek minket a sor elejére, hamarosan négyen is a mi aggregátorainkkal, dokumentumainkkal foglalkoztak.

Lvivbe érve mintha haza érkeztünk volna, hiszen régi barátaink fogadtak, vittek minket az otthonaikba, a szolgálataikra, városnézésre. Egészen különleges napokat töltöttünk velük, megosztották velünk az életüket, amelyre ebben a pezsgő európai városban is rányomja bélyegét a háború: sokszor van áramszünet, a hadköteles férfiak nem hagyhatják el a várost, olykor az utcát sem, kedves barátnőnk fiát elvitték katonának, és ki tudja, kire kerül még sor.

Arra nem számítottunk, hogy a háború eddigi legnagyobb légiriadóját fogjuk átélni, de bíztunk a barátainkban, és láttuk, hogy nem félnek.

Meglehetősen abszurd, de az ablaktalan konyhában tejeskávét szürcsölgetve hallgattuk a híreket az éppen zajló légitámadásokról, hogy például egy rakéta elindult Csernyivci felé, aztán megfordult Kijev felé, majd újra megfordult, és valahol leszedték. Másnap hajnalban kicsit szorongva hagytuk ott Lvivet, mert egy újabb légiriadó idején szálltunk vonatra, miközben a barátaink ott maradtak a városban, amely támadások újabb célpontja is lehet.  

Csodálattal gondolunk rájuk, a központra, ahol a menekültek otthonra, családra találtak. Jura így jellemezte a lvivi közösség házát: „Mérhetetlenül nehéz, amikor valaki hatvanévesen, egyedül egy kis faluból, a Herszon környéki sztyeppéről a maga szokásaival, kevert orosz-ukrán nyelven beszélve idejön egy egymillió lakosú városba, ahol nincsenek fák, nem látszik a látóhatár, ahol együtt kell laknia egy kicsi lakásban másokkal, talán a padlón is alszanak. Itt azonban mindenki támogatást kap, barátokra talál, akikkel lehet beszélgetni, imádkozni. Nálunk sokan megtalálják a helyüket ebben a háborús helyzetben. Részt vehetnek a munkában, ezzel erősíthetik az országot.

Részt veszünk a védekezésben anélkül, hogy gyűlölködnénk. Ez a béke háza, a békét építjük és imádkozunk a békéért.

Minden nap imádsággal végződik, az ikon mellett ott van a lerombolt iskola ablakából készült kereszt. A fájdalom nem zárja ki az örömet, örömteliek a napjaink. Ez a boldogság pedig biztosan nem tőlünk, hanem egyenesen Istentől jön. Olvasunk zsoltárokat, benne vannak a panaszaink, de a zsoltárok mindig a reménnyel végződnek. Nem könnyű mindez, sok munka van benne. És ebben a helyzetben nagyon értékesek a baráti látogatások, megerősítenek minket. Mert az este leszáll, a légiriadó megszólal...”

Fotó: Thullner Zsuzsanna; Jurij Lifanse

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír