Vágyak és szükségletek

„Mondd el egy vonalnak, hogy mi az a gömb!” – egyetemista koromban sokáig ez a felirat volt olvasható a budai rakpart betonkorlátjának egyik szakaszán. Az élet kenyeréről szóló evangéliumban Jézus és a vele párbeszédet folytató szereplők között legalább egy dimenziónyi távolság húzódik. Jézus három alapvető ponton próbálja korrigálni, tágítani hallgatói nézőpontját, s mivel ránk is gyakran jellemző az az emberi magatartás, ami a kenyérszaporításban részesült korabeli emberekre, nekünk is érdemes megfontolnunk Jézus meghívását a szemléletváltásra. 

Mindenekelőtt a szükségletek és a vágyak közötti különbségre világít rá Jézus. A szükségleteink, mint például az éhség, létezésünk egy szegmensére jellemzőek, jelen idejűek, bezárnak a pillanatba, és időről időre „újratermelődnek”, nem csillapíthatók egyszer s mindekorra. A vágyak ezzel szemben képesek átfogni személyiségünk egészét, s múltunkat jelenünkkel összekapcsolva az örökkévalóság felé irányítják a figyelmünket. A kenyérszaporításból részesült emberek azért keresik Jézust, mert a szükségleteiket akarják betölteni. Jézus azonban az igazi, mély vágyakra tud beteljesülést kínálni, azokra, amelyek nem állnak meg az anyagi világ határainál. 

A tömeg a mannához hasonló táplálékot vár Jézustól, azaz Isten régi időkben adott ajándékait szeretné újra élvezni. Vallási élményt, kiválasztottságot, az Istenhez tartozásból fakadó egzisztenciális biztonságot szeretné megkapni Jézustól. Ő viszont azt állítja, hogy nincs más eledel, mint ő maga, az égből alászállott, élő kenyér. Amikor Isten ad, sohasem csak valamit, dolgokat, ajándékokat ad, hanem Jézusban teljes önmagát, a létezés teljességét kínálja nekünk. Ha a vágyainkra figyelünk, nem elégedhetünk meg a „zsebre tehető”, felhasználható kegyelmekkel, hanem a vele, benne való élet befogadására kell törekednünk. 

S ebből következik a harmadik szemléletváltás: Jézustól azt kérdezik, hogy melyek azok a tevékenységek, amelyekkel Isten tetszését el lehet nyerni. Vagyis milyen tetteket kell véghez vinnie az embernek ahhoz, hogy Isten ajándékaiból részesedhessen. Jézus erre szándékosan egyes számban fogalmaz: egyetlen olyan „tevékenység”, „mű” van, ami tetszik Istennek, mégpedig a hit abban, akit küldött. Ha igaz az, hogy Isten mindig önmagát adja nekünk, akkor erre az önmagát ajándékozó szeretetre a válasz sem lehet az, hogy valamit adunk az időnkből, az erőnkből: a hitben való ráhagyatkozással egész önmagunkat adhatjuk neki, s ezáltal lehet részünk az ő életében.

Jézus vitapartnerei jó szándékú emberek, akik jótetteikkel szeretnék megnyerni Istent, és elnyerni különleges ajándékait. Szeretnék, ha Isten az életük része lehetne. Lelki életünk jó részében mi is itt toporgunk. Jézus azonban ehelyett az adok-kapok logika helyett arra hív, hogy fogadjuk be Isten életét, majd teljes önmagunkkal, hitünkkel válaszoljunk erre az ajándékra, s az élet kenyere által mi legyünk Isten életének részeseivé. Ezt megérteni, ehhez felnőni legalább akkora váltás, mint a vonalnak gömbbé nőni. A kegyelemmel azonban sikerülhet.

Baán Izsák OSB