Az alázat gyümölcse

A farizeus viszonyítási pontja a másik ember, a vámosé pedig az élő Isten. Míg a farizeus önmagát egy másik emberhez méri nemegyszer felmentve magát, másokat pedig elítélve, addig a vámos a könyörülő Istenhez viszonyítja magát. Ebből a két különböző felfogásból születő imádságokat hallunk a mai evangéliumban. A farizeus imája önmagába zárja az embert és megkötözi, a vámos imádsága pedig minden látszat ellenére Isten közelébe viszi a tőle távol lévőt, és „kötelezi” a jóra. Az igazi ima segít, hogy Isten nagysága elől el ne zárkózzunk. Abban is segít, hogy gyengeségeink és bűneink ne kiszorítsák, hanem inkább beengedjék a szívünkbe Istent, az életet. Biztosan bennünk is megszületett már ez a farizeusi „ima”: „Minden vasárnap misét hallgatok, a napi imámat elmondom, fizetem az egyházadót. Különb vagyok a többieknél, hiszen régóta vallásosan élek.” A töredelem és a bűnbánat helye sokak számára az önigazolás, az önáltatás, az öndicséret és a beképzeltség helyévé válik. Ilyenkor fel sem fogjuk, hogy ez életveszélyes „ima”, hiszen a jézusi tanítás így kifordul önmagából, s éppen az az emberi alapmagatartás hódítja meg a szívünket, amely ellen Krisztus kétezer esztendővel ezelőtt felvette a harcot, amikor a farizeusokkal küzdött. 

Sajnos bennünk él annak a lehetősége, hogy kettős személyiségünk legyen. Van a létezésünknek, személyiségünknek egy külső szintje, ahol a cselekedetek, a szavak, az életvitel látszik; és van egy belső rétege is, amelyben az érzelmek, a vágyak, az álmok, az irányulások, a hajlamok élnek. Ez a kettősség tette és teszi lehetővé azt a jelenséget, amit képmutatásnak hívunk. Vagyis azt, hogy megalkotunk magunkról egy képet, amit a külvilág felé mutatunk úgy, hogy belső világunk, emberi mélységünk valójában egészen másmilyen. Emiatt tud az elmélet és a gyakorlat elszakadni egymástól. A kép és az amögött elrejtett emberi személy nem feltétlenül esik egybe. 

Jézus olyan új parancsot akar adni, amelyet lehetetlen külsőleg megtartani úgy, hogy közben az ember belül nem tér meg, nem alakul át. Emellett azonban arra is hív, hogy a külső szint ne elfedje az ember mélyét, benső valóságát, hanem megmutassa és feltárja azt. Hitből fakadó belső világunk megaplakátja lenne valamennyi tettünk. 

A Krisztus-követő élet nem ismer külsőt és belsőt, hanem teljességet, egészet, harmóniát akar a felszín és a mélység között. Tulajdonképpen a Krisztusban felragyogó emberség az, amit követünk, amit utánozni akarunk, amelynek a hasonlóságára szeretnénk alakulni. Jézus a mintánk, akinek tettei és szavai teljes összhangban vannak.

Míg a farizeus elveszett marad a templomi imája után, addig a bűnös vámos megigazultan tér haza otthonába. Hiszen az Isten előtti öndicséret megsérti a szeretet törvényét, az alázat pedig a szeretet útja. Ez az alázatos szeretet képessé tesz bennünket arra, hogy ne csak az álcát, ne csak a felszínt merjük felvállalni önmagunkból, hanem emberi létünk mélységeit is. Hiszen a szeretet erőterében a mélység sebei, gyöngéi és gyarlóságai, amelyeket rejtegetnénk, meggyógyulnak, elfogadásra, türelemre és megértésre lelnek Isten és a krisztusi, alázatos szeretettel szerető másik ember előtt.

Így törekedjünk megérteni az evangéliumi üzenetet, és alakuljunk olyan krisztusi emberré, aki egységes és egész, nem kettős arcú és önmagában meghasonlott; aki harmóniát, békét és teljességet hordoz ebben a megsebzett világban. 

Németh Norbert