Az Úr kenyere

Az evangéliumi szakasz egyik rejtett, mégis megkapó eleme Jézus természetessége és közvetlensége. Elvonul az apostolokkal egy magányos helyre. A fáradtság, a nyugodt közös időtöltés utáni vágy ennek az oka? Nem tudjuk, ám azt igen, hogy amikor „megzavarják” őket, szívesen fogadja az embereket, nem morog vagy méltatlankodik. Teljesen magától értetődően, zokszó nélkül elkezd gyógyítani. Majd amikor nyilvánvalóvá lesz, hogy elszaladt az idő, s kérdésessé válik a hazatérés, az ehhez szükséges megerősítő étkezés, ugyanilyen spontaneitással válaszol a látszólag lehetetlen helyzetre: leülteti a tömeget, s kézbe veszi a végtelenül keveset. Mintha az ő szemében a csoda éppen olyan hétköznapi lenne, mint a lélegzés. 

Jézus életének integritása, személyének beteljesültsége, a szó legigazabb értelmében vett szentsége ezen a ponton válik kitapinthatóvá. Számára az Atya jelenlétében időzés, a Lélek erőterében való cselekvés nem rendkívüli, hanem éppen ellenkezőleg: olyasmi, ami nélkül egy pillanatot sem tudna elképzelni. Benne, általa és körülötte ezért a legmegrendítőbb közvetlenséggel történnek meg azok a dolgok, amelyekre mi, a mindennapok világában elveszett lelkek azt mondanánk: ez képtelenség, ez felfoghatatlan és elképzelhetetlen! 

Az Eucharisztia Krisztus testének és vérének, valóságos és hatékony jelenlétének a szentsége. A Titok ünneplése úrnapján mégsem válhat egy távoli dicsfény előtti külsődleges hódolattá (és távolságtartó tisztelgéssé). A jelenlét lényege éppen a közvetlenség magától értetődőségében tárul fel. Az Eucharisztia legigazabb ünneplése az, ha magunkhoz vesszük a Misztériumot. Az evés hétköznapiságában a minden értelmet meghaladó tárulhat fel, méghozzá nem elidegenítő, hanem épp ellenkezőleg: bevonzó, beemelő, megerősítő és ezáltal minden mást meghaladóan vigasztaló módon. 

Íme, úrnapjának evangéliumi tónusú ünneplése: világszerte letelepedünk kisebb-nagyobb csoportokban. Várjuk Jézus tekintetét, szavát, gesztusát, amellyel érinti a kenyeret; a hálaimát, a megtörés jelét. És ezt követően elérnek hozzánk az apostolok, osztva a megtörésében sem fogyatkozó kenyeret, amelyen egymással osztozunk, irigység és féltékenység nélkül, Isten otthonos és egyszerű jelenlétének megingathatatlan bizonyosságában. Ekkor és ekként születik meg a kenyér testvérisége, az osztozás közössége, amely elhozhatja számunkra a békét és az áldást. Szükségünk van az Úr kenyerére, a kenyér-Úrra. Szükségünk van arra, hogy megtanuljuk tőle, mit jelent egyszerűen, csöndesen és szünet nélkül a jelenlétben élni.

Török Csaba