A biztonsági játékos

Amikor a talentumokról szóló evangéliumot halljuk, gyakran a „kötelesség” és a „számonkérés” jut eszünkbe. Úgy tekintünk rá, mint egyfajta „mennyei könyvelésre”: Isten kiosztja a tőkét, nekünk pedig kamatoztatnunk kell, nehogy baj legyen. De vajon nem a félelem bénít meg minket a leggyakrabban, amikor Istenről gondolkodunk?

A harmadik szolga, aki elásta a talentumát, a „biztonsági játékos” szerepében tetszeleg a történetben. Azt mondja: „Uram, tudtam, hogy kemény ember vagy, (...) féltem, ezért elástam a talentumodat.” Ez a kulcsmondat. Ez a szolga egyáltalán nem gonosz, csak bénító félelem van benne. Egy olyan urat képzelt el magának, aki csak büntet, ellenőriz, aki nem tűri a hibázást. És mivel ettől az úrtól félt, nem tett semmit. Mennyire ismerős ez a mai világunkban is! Hányan élünk „elásott” életet azért, mert félünk a kudarctól! Félünk megszólalni a közösségünkben, félünk felvállalni a hitünket, félünk új emberi kapcsolatokba kezdeni vagy épp kiállni az igazságért. Mert mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha Isten „kemény ember” módjára számonkér?

A példabeszéd „újszerű” olvasata épp itt rejlik:

Isten nem könyvelő, hanem kockázatvállaló. Amikor ránk bízza az életünket, tehetségeinket, szeretteinket, akkor nem biztosítást köt, hanem bizalmat szavaz.

A teremtés maga is hatalmas kockázatvállalás volt a részéről: szabadságot adott nekünk, ami magában hordozza a tévedés lehetőségét is. Isten a legnagyobb „szerencsejátékos”, mert a saját dicsőségét és szeretetét bízza esendő, törékeny emberi kezekre. Az életünket ajándékba kaptuk, szeretnénk hűségesek lenni a kicsi, mindennapi dolgokban is, mert ezek számítanak. Krisztus nemcsak megtanította nekünk ennek az igazságát, hanem meg is mutatta az utat, ahogyan ő maga élte a földi életét.

A valódi probléma tehát nem az, ha megpróbálunk valamit, és esetleg belebukunk. Az igazi probléma a stagnálás. Az igazi nehézség az a lelki kómás állapot, amikor valaki azért, hogy ne vétkezzen, inkább nem is él.

A talentumot elásni annyit tesz, mint „biztonságba helyezni” a kereszténységet, és kivonni a forgalomból. Elásni a hitünket a templom falai közé, a régi szokásokba, a kényelmes passzivitásba. Isten nem azért adta az életet, hogy épen, „használatlanul” adjuk vissza neki a végén, mintha egy bérelt autót vinnénk vissza a kölcsönzőbe. Az életet élni kell! A szeretetet gyakorolni kell, a talentumokat felhasználni mások javára. Isten nem hibátlan teljesítményt vár tőlünk, hanem okos bátorságot. Azt a bátorságot, amivel azt mondjuk: „Uram, ha te úgy látod jónak és rám bízod ezt, megyek, és teszem, amire küldesz.” Érezzük kötelességünknek, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki az életünkből önmagunk és a ránk bízottak javára. 

A harmincharmadik vasárnap az egyházi év vége felé közeledve arra hív minket, hogy számoljunk el Istennek, annak a Szívnek, amely mindenünket adta. Tegyük fel a kérdést: mi az, amit elástunk? Milyen tehetséget, milyen békítő szót, milyen bátor döntést temettünk el a félelem földje alá? Ne attól féljünk, hogy elrontjuk. Attól féljünk, ha meg sem próbáljuk. Isten ugyanis már kockáztatott velünk azzal, hogy megteremtett minket és szabadságot adott. Most rajtunk a sor, hogy megmutassuk: méltók vagyunk erre a kockázatos, de csodálatos bizalomra. Van időnk és lehetőségünk a jóra, van időnk és lehetőségünk elkezdeni vagy folytatni.

Szerző: Kisiván Csaba

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír