Életünk forrása

Az idei esztendőben furcsa hallani Jézus szavait: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6,53–54). Éppen kezdünk magunkhoz térni egy kéthónapos időszak után, amikor rajtunk kívül álló okok miatt nem vehettük magunkhoz Krisztus testét, és ez mindannyiunkban nyomot hagyott. A járvány árnyékában nagyon is vágytunk volna az Élet Kenyerére, de a valóság elzárkózásra, távolságra kényszerített bennünket.

A második kenyérszaporítás előtt ezt mondta Jézus az apostoloknak: „Sajnálom a népet. Már harmadnapja kitartanak mellettem, és nincs mit enniük. Nem akarom étlen elküldeni őket, nehogy kidőljenek az úton” (Mt 15,23). Biztosak lehetünk abban, hogy a Megváltó most sem érez irántunk másként, mint egykor. Átérzi a kenyértelenségünkből fakadó fáradtságot, tudja, hogy az Eucharisztia nélkül könnyen „kidőlhetünk” a hit zarándokútján.

Ez a helyzet sokféle reakciót szülhet: megadás, közöny vagy éppen lázongás, mérgelődés… Ezt a sort folytathatjuk megannyi belső mozgással, amit önmagunkban vagy másokban tapasztaltunk. Ám akármilyen ösztönös emberi válasz horgadt is fel bennünk, egynek nem szabad kimaradnia a listáról: bármiként is, de előbb-utóbb rá kell találnunk a bizalom és a remény útjára. Ha Isten engedi, hogy megtörténjen egy próbatétel, akkor abban nem fog magunkra hagyni minket. Hogyha Jézus velük érző, irgalmas szívű Urunk, akkor nem fog elengedni, a kezéből kiejteni minket éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. De mit tehet az Élő Kenyér, amikor a fizikai zárak miatt nem tud a megszokott módon belépni az életünkbe?

Sokak számára vigaszt jelentettek a szentmise-közvetítések, támaszt találtak a liturgia szövegeinek, a szentírási szakaszoknak az olvasásában, átelmélkedésében. Mindez azonban eltörpül az úrnapi evangélium alapigazsága mellett: az Atya ma is küldi hozzánk a Fiút (vö. Jn 6,57). Ha nem tud elérni minket a szokott módokon, akkor kegyelmével átlépheti a testi korlátokat. Bármilyen furcsán hangzik is, otthonainkban is tisztelhetjük az Oltáriszentségben jelen lévő Istent. Az Egyház sokszor megélte már: a szeretet képes valós közösséget létrehozni a hívő ember és az Eucharisztia között akkor is, amikor testileg, szentségileg nem találkozhatunk Jézussal. Ez a meggyőződés pedig újra megerősíti a hitünket: nemcsak a szentáldozás értékében, hanem abban is, hogy életünk minden forrása a Kenyér Istenéből fakad.

Török Csaba