„Fölment a mennybe…”

Mi hogyan jutunk oda? Hogy mehetünk Jézus után? Tamás apostolnak ezt a választ adta Jézus: „Én vagyok az út…” (Jn 14,6). Vagyis úgy, ha Jézus útján járunk: őáltala, ővele és őbenne élünk. Jézus mennybemenetele ünnep, és nem szomorúság, ugyanis Jézus nem kilép az életünkből, hanem a Szentháromság életébe visz minket. Nem faképnél hagy bennünket, hanem előremegy, nem cserbenhagy, hanem helyet készít nekünk, ahová hazavár. Krisztus úgy megy el, hogy köztünk és velünk marad.

Szent Lukács az evangéliumát azzal fejezi be, amivel az Egyházról szóló írását, az Apostolok cselekedeteit kezdi: Jézus mennybemenetelével. Ezzel hangsúlyt ad ezen történésen túl annak is, hogy Jézus a mennyből, az Atyától jött közénk, és emberségünket az Atyához vitte, miközben személyével mindig is az Atyánál volt.

„(…) nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai” (Ef 2,19). Jézus mennybemenetele megérinti személyes sorsunkat, hiszen országának meghívottjaiként ma annak örülünk, hogy a mennyország nem néhány kiváltságos jutalma. A menny a mi otthonunk, és velünk kapcsolatosan is igaz, hogy Isten akaratából születünk ebbe a világba, vagyis „a mennyből jövünk”, és az egész keresztény életünk „egy nagy mennybemenetel”, vágyódás az atyai házba és – hitünk szerint – célba érkezés.

Krisztus mindent magával vihetett a mennybe, mert nem volt egyetlen tette, gondolata, szava sem, amely ne lett volna összhangban az Atyával. Jézus Krisztus magával vihet minket is, akiknek üdvösségéért jött az Atyától, akiket keresztjével megszabadított a bűntől és a halál hatalmától.

Csak rajtunk múlik, akarunk-e vele a mennybe emelkedni. Ha igen, akkor úgy kell élnünk, hogy életünk, emberi kapcsolataink, döntéseink, cselekedeteink „örökkévalósíthatók” legyenek. Csak az az emberi szeretet menthető át az örökkévalóságba, amely Isten törvényével, akaratával harmóniában van.

A mennybemenetel számunkra mindig aktuális valóság, itt és most zajlik, velünk történik, amikor elvetünk mindent, ami összeegyeztethetetlen Isten akaratával, és vállalunk mindent, amit az Úr szeretete megkíván tőlünk.

Mennybemenetelekor Jézus egyetlen feladatot bízott az apostolaira: az evangélium hirdetését. A tanítványok elfogadták a küldetést, és mentek hirdetni az evangéliumot. A mi mennybemenetelünknek is ez a feltétele: mindennap elfogadni és megcselekedni azt, amire küld minket az Úr.

A misszió kezdete búcsúzás, elválástörténet, amelyben nincs zokogás és fájdalmas elköszönés. Itt nagy öröm van, hiszen az apostoli közösség nem a magára maradottságot éli át, hanem azt, hogy az Úr vele van, mindörökké velünk marad és munkálkodik.

Az első és az utolsó találkozó mindig döntő. Jézus és tanítványai esetében ez különösen igaz. Az első találkozás gyökeresen megváltoztatta az apostolok életét, az utolsó pedig értelmet adott ennek a megváltozott életnek. A Feltámadott elküldi övéit, hogy hirdessék az evangéliumot mindenkor és mindenhol. Amióta Jézus elküldte tanítványait, hogy menjenek, és kereszteljék meg a népeket, attól fogva folytatódik, és ma is tart a hit átadásának láncolata a keresztség révén. Mindannyian egy-egy fontos láncszem vagyunk ebben a sorban. Mesterünk számít ránk.

Németh Norbert