Az emmauszi tanítványok története senkit sem hagy közömbösen. Hacsak egy parányi rést nyitunk megkövesedett szívünk ajtaján, mi is érezni fogjuk lángolását, nyugtalanságát. Bízom abban, hogy maga az evangélium szava, a feltámadt Jézus élő és éltető lehelete lesz mindnyájunk lelkének megújító ereje. Egyszerűen hagyjuk, hogy szíven üssön, a szívünk mélyéig hatoljon ez a történet.
Ahogy Loyolai Szent Ignác is biztat minket: képzeljük oda magunkat valóságosan a jelenetbe. Mintha magam lennék az egyik tanítvány. Nem véletlen ugyanis, hogy Lukács csak az egyiküket, Kleofást nevezi néven. Kleofás mellé külön-külön mindegyikünk odaképzelheti a saját nevét. Az is érdekes, hogy maga a helység, Emmausz sem határolható be ma már pontosan, pedig Lukács még megjelöli, hogy hatvanstádiumnyi távolságra van Jeruzsálemtől. Ma már azonban nem tudjuk, hogy melyik irányban, melyik falu is lehetett. S pont ez az, ami mindannyiunk számára oly bátorító: én magam vagyok Kleofás útitársa, s az én emmauszi utam ez Jézussal! Nagy költőnk, Szabó Lőrinc Az Árny keze című versében talán ezért írja át kétszer is az amúgy eredetiben többes számban elhangzó fohászt egyes számú, személyes kiáltássá:
Maradj velem, mert beesteledett!”
Miután így egészen magunkra vonatkoztatva olvassuk az elbeszélést, mégis le kell szögeznünk: ha Jézussal, a Feltámadottal mi is találkozni akarunk, nem maradhatunk egyedül, „vergődő magányként”. Ki kell tartanunk egymás mellett a csalódás idején is. Ahol ugyanis csak ketten vagy hárman találkoznak Jézus nevében, ő már ott van köztük. A hozzájuk társuló ismeretlen idegen ugyanis maga Jézus, aki kifejti az Írásokat. Ezeket kellett elszenvednie ahhoz, hogy bemehessen dicsőségébe. Amikor a két tanítvány szívében lassan lángra kap a már-már kialvó hit és öröm, éppen odaérnek a faluhoz, ahová tartottak. Jézus ugyan úgy tesz, mintha tovább akarna menni, de a két tanítvány dehogy ereszti! Sőt kérlelik: „Maradj velünk, mert már esteledik, lemenőben a nap!”
Nagy Szent Gergely pápa csodálatosan fejtegeti e jelenet igazi üzenetét evangéliumi magyarázatában:
A két tanítvány szeme nem nyílt meg addig, amíg csupán hallgatták az Isten szavát. Csak akkor nyílt meg, amikor a jézusi szavak szerint is cselekedtek: Idegen voltam, és ti befogadtatok.”
Később Gergely pápa még hozzáteszi: „Ó, Uram, ha meg akarom érteni, amit tőled hallok, azonnal át kell ültetnem a gyakorlatba.” Valóban, egy ismeretlennek hitt vándort fogad be házába a két emmauszi, és maga Krisztus lesz a vendégük. Jézus betér hát, hogy velük maradjon, de nem csak néhány órára, hanem mindörökre: „Aki eszi az én testemet, az bennem marad, és én őbenne.” Asztalhoz ülnek tehát, és Jézus azzal a mozdulattal, amellyel az utolsó vacsorán is tette, megáldja, megtöri, és odanyújtja nekik a kenyeret. Ekkor nyílik meg a két tanítvány szeme, és felismerik őt. Mivel az Úr Jézus látogatása ezzel el is érte célját, alakja eltűnik a szemük elől. Az ő szívükben azonban ott lángol immár kiolthatatlanul a húsvéti öröm. Szaladnak vissza Jeruzsálembe, s mivel ezt a túlcsorduló boldogságot, a felismerés örömét nem tudják magukban tartani, szinte berobbannak az utolsó vacsora termébe, hogy elmondják élményüket. Az apostolok viszont ugyanezzel az örömhírrel fogadják őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!”
Igen, „kell a hit, a közösség, a szeretet”, ahogy Szabó Lőrinc írja versében. S ez az a hármas mód, ahogyan mi is találkozhatunk elevenen, valóságosan a feltámadt Jézus Krisztussal: a Szentírás, az embertárs és a kenyértörés, vagyis a szentmise. Kérjük mi is a Ferenc pápát váró himnusz szavaival: „Új lángot lobbants bennem, hiszen tőled lesz erőm!”
Engedjük, hogy lángoljon a szívünk, és felismerjük őt!
Szerző: Bognár István
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria