Jézus és a gyermekek

A marketing világában közhelyes állítás, hogy kiskutyával és kisgyermekkel szinte bármit el lehet adni. Ha azonban a vasárnapi evangélium zárójelenetét elképzelve, a kisgyermeket karjaiban tartó Jézusról hallva valamiféle gyengéd, harmonikus érzés kerítene hatalmába minket, s ha a „cukiságfaktor” az egyetlen, ami magára vonja a figyelmünket, akkor elveszítjük az egyébként véresen komoly jézusi üzenet lényegét. A gyermek mintegy illusztráció a tanítványsággal járó magatartásforma fontos és egyáltalán nem negédes vonásához.

A szöveg a szenvedés második megjövendölésével kezdődik. Jézus valami nagyon lényegeset közöl magáról. Az Emberfia „átadatik”, s ezzel a jelen idővel Jézus kifejezi, hogy szenvedése már elkezdődött, ő születésétől fogva átadatott, léte teljesen értünk való lét. Az átadó személye a szenvedő szerkezetben nem jelenik meg, de sejthető, hogy Isten maga az, aki átadja az Emberfiát nekünk, embereknek, „az emberek kezébe”. Az ószövetségi hagyományban ez egyenlő a teljes kiszolgáltatottsággal, a minden földi segítség hiányával (vö. 2Sám 24,14). Jézus értünk adottságának végső következménye tehát közelgő halála és feltámadása, s mindez nem Isten nélkül történik, hanem az ő üdvösségtervének része. A Fiú léte pedig a teljes értünk való lét; ő engedelmes lesz egészen a teljes kiszolgáltatottságig.

A tanítványok magatartása lehangoló. Nem értik, és kérdezni sem mernek. Értetlenségük oka a szöveg alapján abban keresendő, hogy nem képesek kilépni önmagukból, tele vannak a saját elképzeléseikkel, saját fontosságukkal, hiszen erről kezdenek beszélgetni. A kontraszt szembetűnő az értünk lévő Emberfia és a maguk körül forgó tanítványok között. Ha a Mester kérdésére hallgatással válaszoló tanítványokban felismerjük magunkat, ha az önmagunk odaadására hívó Jézussal találkozva mi is inkább azon gondolkodunk, milyen hasznunk származik abból, hogy Krisztus-tanítványok vagyunk, s ha szeretnénk megtudni, hogyan szabadulhatunk meg önzésünktől, és miként követhetjük őt, akkor a tanítványokkal együtt megnyílhatunk az átölelt gyermek képében megadott válaszra.

A megoldás a szolgálat, a jelentéktelenek, a sérültek, a védtelenek felé való önzetlen megnyílás, amely nem lehet alázat nélküli. Krisztus értékrendje fejtetőre állítja az önmagába fordult ember értékrendjét. A krisztusi közösség „elsője” az, aki leginkább hasonul a Mesterhez, aki a legközelebbről követi őt a legkisebbek szolgálatában. Ennek illusztrálására hív oda és vesz ölébe Jézus egy gyermeket. Tette nem (csak) gyengéd, spontán gesztus. A korabeli zsidó felfogás szerint a gyermek jelentéktelen, értelmetlen lény. Jézus a rabbi címéhez „méltatlan” dolgot tesz, amikor gyermeket ölel át. Cselekedete annak a szolgáló szeretetnek a megjelenítése, amit övéitől vár, és ami kiemeli őket önmaguk bezárt világából. A karjaiban gyermeket tartó, értünk adatott Jézus a tanítványság egyik legnehezebb feladatára emlékeztet: a gyengeség, a gyengék el- és befogadásának sürgető parancsára.

Baán Izsák OSB