Jézus-jelenések

Az emmauszi tanítványok történetének van egy furcsa eleme, amin egyre gyakrabban elgondolkodom. A tanítványok beszámolójából kitűnik, hogy ők tökéletesen tisztában vannak a húsvéti történésekkel: az asszonyok híradásával az üres sírról és az angyalokról, Péter és János ezeket a tényeket megerősítő beszámolójával. Azt is mondhatnánk, hogy vasárnap délre már tudnak mindent, amiről az evangélisták beszámolnak, tisztában vannak a több tanú által megerősített eseményekkel. Mégsem hisznek. Hátat fordítanak Jeruzsálemnek, elindulnak napnyugat felé (vagyis: a fény felől a sötétségbe tartanak). Már-már panaszosan róják fel: „néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket”. Mindent tudnak húsvétról, és mégsem támadt húsvét a lelkükben.

Milyen nagy a távolság az ember tudata és a szíve között! Mennyivel egyszerűbb Istent az agyunk skatulyáiban elraktározni, mintsem szabad életáramlásában szemlélni, befogadni! Keresztényként mi mindannyian tudunk arról, hogy Jézus feltámadt – immár harmadik vasárnapja ezt a titkot ünnepeljük. Ugyanakkor újra és újra felhorgad a kérdés: elért-e már a szívünkig ez az örömhír? Ha nem, akkor könnyen előfordulhat, hogy Isten eleven kezdeményezése, spontán és kreatív cselekvése az emberek között és az emberekben inkább zavarkeltő tényezőnek fog tűnni a szemünkben. Ugyanis előállhat az a helyzet, hogy az élő (vagyis a lezárt, tárgyiasító és „halott” okoskodásainkat szüntelenül meghaladó) Úr nem azt teszi, amit mi elvárunk tőle; nem úgy mutatkozik meg, ahogyan szeretnénk. 

Ezzel el is érkeztünk a feltámadás utáni Jézus-jelenések egyik érdekes pontjához: miért van az, hogy a megszólítottak először nem ismerik fel a Mestert, s csak nagy nehezen fogják fel és fogadják el: valóban ő az. Nem pusztán arról van itt szó, hogy a halálból való visszatérés túl „fantasztikus”, elképzelhetetlen a számukra. Ahogyan az emmausziak példája is mutatja, elvileg tudnak a beállt rendkívüli helyzetről, de még így sem képesek legalább a lehetőségét megadni annak, hogy a mellettük haladó furcsa idegen maga Krisztus legyen. Amikor Isten „életre kel”, akkor nincs többé alávetve a gondolkodásunk, az elvárásaink szabályainak. Mi azonban továbbra is úgy akarjuk megtalálni az Urat, ahogyan mi keressük őt, rögzült előzetes elképzeléseink alapján, és nem úgy, ahogyan önmagában, a mi agyunk skatulyáitól függetlenül van. Ekkor áll elő az a helyzet, hogy mellettünk halad az úton, ám mi nem ismerjük fel őt.

Emmausz meghívás: akarjuk látni Isten igaz arcát, és akkor felismerhetjük őt, az Élőt, úgy, amint van!

Török Csaba