A megtérés útján

A hívők közössége minden vallásban szimbólumok, gesztusok, rítusok, szokások s még megannyi emberi alkotás sűrű szövedékében őrzi a maga istenségét, az egyedül Szentségeset. Mondhatni, ösztönös magatartás ez. Sövénykerítést hozunk létre, amelynek segítségével elkülönítjük a szentet és a profánt, a bentet és a kintet. Védelem ez és tisztelet, elkülönítő önazonosság és erőt adó, kézzel fogható támasz, akárcsak egy család megszokott benső életrendje vagy rögzült ünnepi szertartásai.

Jézus mégis a kritika hangján szólal meg, hiszen az ószövetségi választott nép sarjaként ő maga is szembesül a nagy nehézséggel. Az átörökített hagyományok gyökerénél eleven tapasztalás, személyesség és valóban egzisztenciális megragadottság található. Ám előre haladva a nemzedékek végeláthatatlan során, apránként végül holttá válik ez az élő, megtartó és oltalmazó váz, s átalakul üres csigaházzá, a tövises sövény pedig elburjánzik: kintről már nem enged be senkit és semmit, odabent viszont egyre fojtogatóbbá teszi az elnehezült levegőt, kizárva még a nap éltető sugarát is. A hagyomány őseredeti, eleven organizmusából zárvány, sőt megkövült őslelet lesz. Szépséges, forrásában hiteles, évszázadok próbáját kiállt, de egy idő után mégis csak merev, a valóságra reagálni egyre kevésbé képes, hideg-rideg tömb. Így vezet el az út Mózes és a hetven bölcs korától a kiüresedett, bizonyos értelemben néha még karikatúrává is vált farizeusi vallásosságig, amely nem gonosz, csupán már régen nem az, aminek Isten szánta. És ugyanezen az ösvényen halad végig maga a kereszténység is, megannyi ágában-bogában, az egyháztörténelem zegzugos századain át.

Mihez lehet kezdeni ezzel a helyzettel? Meg kell tagadni az örökséget? Le kell dönteni a hagyományt? Csakis felületes és sietős olvasással juthatunk erre a végkövetkeztetésre. A Mester azonban a dolgok mélyét szemléli, s másra hív meg. Eszünkbe idézi, hogy nem a szokásrend, hanem csakis Isten a szent. Éppen ezért mindig van egy olyan „mérlegünk”, amelyen lemérhetjük emberi alakzataink hitelét, érvényét. Olyan sarkcsillag ez, amelynek segítségével tájékozódhatunk, s újra meg újra visszatalálhatunk az igazi középponthoz. Nem a pusztítás, hanem a tisztítás és a megtérés útját kell bejárnunk, hogy a szépség mindig eleven maradjon, a formába zárt üzenet élő szóként hangozzon fel. És soha ne feledjük: végül Istenünk szemébe kell néznünk. Ebben a tükörben semmivé lesz a pusztán emberi, és örök fénnyel az egyedül lényegesnek kell felragyognia.

Török Csaba