Önmagát kiegészítve

Kezünkben gyertyával, körmenetben énekelünk ezen a mai ünnepen. Régi értelmezés szerint a viasz emlékeztet Jézus emberségére, a világosság pedig istenségére. A gyertya ugyanakkor önmagát elégetve világosságot ad másoknak. Ha Krisztus nyomán járva életünk felemésztődik az igaz szeretetben, akkor mások számára fényesség lesz. Az ünnep két idős szereplője felemésztődött; az életük értelme abban rejlett, hogy találkozzanak a Messiással. Ezen a napon beteljesedett az életük. Mennyi emberrel találkozhattak eddig, mennyi tanácsot tudtak adni! Hiszen akinek egyértelmű az élete, aki tudja a célt, az már tudja a hogyant is, és az ilyen embertől kapott tanácsot érdemes megfontolni.

A Gyertyaszentelő Boldogasszony elnevezés azt is jelenti, hogy a Boldogságos Szűz Mária is fontos szereplő ebben az eseményben. A régi ábrázolásokon ő tartja a kezében a Gyermeket, és régi zsidó szokás szerint ő mutatja be az Atyának. Mária példája segít abban, hogy mi is bemutassuk ennek a világnak Jézust, nem a karjainkban, hanem a szívünkben tartva. Isten szeretne találkozni az emberekkel rajtunk keresztül.

A Gyermek, Máriával és Józseffel az oldalán, találkozik a szentélyben ezzel a két idős emberrel. A keleti Egyházban ez a találkozás (hypapante) kerül a középpontba, ahol az ikonokon nem Mária, hanem az agg Simeon tartja a karjában a Gyermeket. Nincsenek jelen a nép vezetői, a farizeusok, a szadduceusok, az írástudók, sem a papok. Csak egy idős férfi és egy nő, akiknek az élete kiteljesedett, mert engedték felemésztődni magukat a céljuk elérésében. Az egészséges életszemléletben az ember valamilyen formában „rámegy” az elköteleződésére, de éppen ezáltal talál rá igazi önmagára és a boldogságra.

Ebben az ábrázolásban találkozik itt a régi és az új, az Ó- és Újszövetség. Az ikonokon a két csoport, a Szent Család és a Gyermeket várók csoportja között oltár van. Ez utal a régi szövetség oltárára, amely az Istennek szánt áldozat bemutatására szolgált, s egyúttal ott a kehely is, amely már az Újszövetség legteljesebb áldozatának, az Eucharisztiának a jele. Így ebben a találkozásban ott van a Vőlegény, aki találkozik a jegyesével, Izraellel, a választott néppel, de már az új szövetség népével is, az Egyházzal.

Találkozásaink forrása és csúcsa az Eucharisztia, hiszen minél inkább befogadom Jézust az életembe, annál inkább tudok másokat is befogadni a találkozásaimban. Az életünk találkozásokból áll, amelyek akkor lesznek értékesebbé, amikor képessé válunk fényt gyújtani mások életében az áldozataink által. Abban a pillanatban, amikor másoknak teszem a jót, az emberek arcáról visszatükröződik az, ami engem is boldoggá tesz. Hervay Gizella Levél helyett című írásának sorai jutnak eszembe befejezésül: „(…) ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.”

Bátor Botond OSPPE