A kenyérszaporítás csodája, amit a mai evangéliumban olvasunk, előkészítése az Oltáriszentségnek. Hasonló szavakat találunk itt, mint az utolsó vacsorán: vette a kenyeret, hálát adott, kiosztotta. E csodát követően Jézus a kafarnaumi zsinagógában beszél szintén az Oltáriszentségről. Ez egyúttal az Istenre hagyatkozás eseménye. Hiszen aki életet merít az Oltáriszentségben köztünk lévő Jézusból, az egyre inkább a ráhagyatkozás útján jár.
Többször eltűnődtem ezen az eseményen. Milyen nagy próbatétel lehetett ez a tanítványok számára! A tehetetlenség nyomasztó érzése keríthette őket hatalmába ennyi emberrel szemben. Mit lehet ilyenkor tenni? Valahogy meg kellene oldani ezt a nehéz helyzetet! De azzal a pár kenyérrel és hallal nem mehetnek sokra. Jézus mindvégig nyugodt marad, mint a viharvert bárkában. S a tanítványokat nem nyugtatgatja, hanem egyszerűen utasításokat ad nekik. Ők pedig teszik, amit mond, s közben talán arra gondolnak, milyen kellemetlen lesz, ha nem tudnak mindenkinek ételt adni. Sokkal megnyugtatóbb lett volna, ha Jézus előre odavarázsol nekik egy nagy kenyér- és halhegyet, amiből aztán bőségesen vehetnek, minden kétséget félretéve. De az Úrnak nem ez a módszere. A kegyelmet akkor adja, amikor arra éppen szükség van. Sem előtte, sem utána.
Mi is szeretnénk, ha Isten előre bebiztosítana bennünket, ha a rendelkezésünkre bocsátaná a szükséges kegyelmet, hogy aztán bátran neki merjünk fogni a feladatainknak. De nem ezt teszi, hanem megvárja, hogy elinduljunk, mint a tanítványok. S a „kenyérosztás” pillanatában azt éljük meg, hogy a kegyelme kimeríthetetlen forrás. Akkor adja a segítségét, amikor szükség van rá. Akkor, amikor odanyújtod a másiknak a kenyeret, vagyis amikor a munkád, a rád bízott feladatot végzed. Hitet, bizalmat kér tőled az Isten! Az életünkben talán ez a legnehezebb dolgok egyike, de éppen ezért lenne olyan fontos. Sok keserűségtől, aggodalomtól, panaszkodástól szabadulnánk meg, ha a magunkévá tennénk ezt az evangéliumi életstílust. Nick Vujicic, aki kezek és lábak nélkül is boldog, sokfelé tesz tanúságot erről. Ő mondta egyszer: „El kellett döntenem, hogy haragszom Istenre azért, amim nincs, vagy hálát adok neki azért, amim van.” Az Istenre hagyatkozó élet rengeteg gazdagságot hordoz magában. Mert aki ilyen életet mondhat magáénak, az a jelenben él, és szeme fürkészően keresi a lehetőségeket. Ezáltal, a tanítványokhoz hasonlóan, elcsodálkozik azon, hogy mennyi minden megmarad. Teli szívvel kerül ki életének kihívást jelentő eseményeiből. Ferenc pápa Christus vivit kezdetű apostoli buzdításában azt írja a fiataloknak, hogy vegyék észre az utat ott is, ahol mások csak falakat látnak.
A kenyérszaporítás csodája szép lassan az életünk részévé válik, és amikor a „Krisztus teste!” elhangzik előttünk az áldozás pillanatában, akkor átöleljük a szívünkben az egész életünket, amely a ráhagyatkozás útján válik kimeríthetetlen kosárrá.
Bátor Botond OSPPE
Kapcsolódó fotógaléria