Szabadulás a félelemtől

A mai evangélium szavai mély emlékeket hoztak felszínre bennem. Tizenöt évvel ezelőtti újmisém szintén az évközi 12. vasárnapra esett, és ezek a szavak akkor, ott „indítottak útnak”. Alig egynapos, „zöldfülű” papként, az ünnepi láz atmoszférájában még könnyű volt válaszolni: igen, Uram, nem fogok félni soha! „Ide nekem az oroszlánt”, én mindig megvallak majd az emberek előtt, hogy te is megvallhass Atyád előtt! Olyan lendületes ígéret ez, mint Péteré, amit a szenvedésére induló Jézusnak mond: „Életemet adom érted” – tüzes, de nagyon is törékeny szavak ezek… Nem véletlen, hogy Sík Sándor is így jellemzi az első misét: „koszorú, min a tövisek is rózsák”.

Az elmúlt másfél évtized kegyelmeinek, örömeinek, aggodalmainak, kudarcainak mély barázdáit megélve az ember már óvatosabban lelkendezik, de ez egyáltalán nem csökkenti a Krisztus iránti ragaszkodást. Mindenesetre nagyon jó magunkba tekinteni: vajon minden helyzetben szívügyem volt az örömhír továbbadása? Akkor is ráhagyatkoztam az Erősség Lelkére, amikor sötétség, félelem vett körül? Honnan indultam akkor, és hol tartok most a buzgóságban? Letisztult-e már kellőképpen az a nagy láng? Vajon Isten mindig számíthatott rám, vagy csak szájhős voltam? És vajon engedtem-e az akkori belső tüzet – amely ugyan természete szerint hatalmas és hamar tovaharapódzik, de egy erős fújással mégis eloltható! – napról napra átalakulni olyan izzássá, amit, bár nem annyira látványos, nem tud ellobbantani a próbatételek minden fuvallata? Sikerült-e hitelesen felmutatnom az emberek előtt lelkiatyámnak az újmise homíliájában mondott szavait: „a pap a mennyország embere”? Az évfordulók alkalmasak arra is, hogy az Igét újraolvasva annak fényében az életünket is újraolvassuk, és gyávaságainktól megtisztulva újult erőt kérjünk Jézustól a további küldetésünkhöz.

„Inkább attól féljetek, aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja!” Életünknek van tétje, az állapotbeli hűség komoly dolog. A „hiszem a test feltámadását” és a „hiszem az örök életet” számos keresztény ember hitvallásában is csak szép szavak sora, amit hisz is, meg nem is az, aki kimondja. A lét értelmét komolyan kereső embernek a „joviális puttócskák” közti végtelen hárfázó éneklésként elképzelt mennyország inkább taszító gondolat, mint hiterősítő. Nem ilyen elismerést oszt az Isten odaát. Jézus Getszemáni-kerti vérverejtéke is rég felszáradt, és a sebei sem sajognak már többé. Ideje, hogy az Örök Bírótól való rettegést, a jótetteim jutalma utáni gyermeteg sóvárgást felváltsa az Isten irgalmas szeretetének tüzével való találkozás tiszta vágya. A szenvedés útját is megjárt Krisztus öleli át már itt is, és odaát is mindazokat, akik megvallják őt a világ előtt. Isten Országa már kezdetét vette köztünk, de Krisztusban teljesedik be. Ő maga a mi életünk!

Ferenc pápa így tanít: „A Szentírásban 365-ször találjuk meg a »ne félj!« kifejezést (…), az évnek minden napján meg akar minket szabadítani az Úr a félelemtől.” Jézus ma is bátorítja az Isten országáért hűen fáradozókat: „Ne féljetek!”.

Kovács Zoltán rektor