A birkapiktor – Pállik Béla és a kortársak állatábrázolásai

Rajta kívül akadtak még mások is, akik remekműveket alkottak az állatmintázásban, például Strobl Alajos. Oroszlánja, amit a Kossuth-mauzóleumba készített, nagy erejű, „dühös, száguldó oroszlán”, ahogyan azt találóan megfogalmazta Fülep Lajos művészettörténész. Vastagh Géza a századfordulón világhírre tett szert állatképeivel, egymással küzdő bikáival; a Ki a legény a csordában? című képével 1895-ben aranyérmet nyert a Műcsarnok tárlatán. De említhetnénk a kutyákat is, amelyek a Strobl alkotta budavári Mátyás-kúton csaholnak a sikeres vadászat után, s még hosszan sorolhatnánk a megannyi kitűnő állatábrázolást, melyeket szerte az országban láthatunk különböző képzőművészektől.

De ki is volt Pállik Béla? Ha ellátogatunk Debrecenbe, a Déri Múzeumba, nemcsak a híres és csodás Munkácsy-trilógiát nézhetjük meg. A kiállításokon továbbhaladva reprezentatív képes gyűjtemény tárul a szemünk elé. Találkozhatunk itt Benczúr Gyula, Lotz Károly, Paál László, Madarász Viktor remekeivel, és egy kitűnő, szokatlan témájú Pállik Béla-képpel is, amelynek címe: Juhnyáj az itatón (1872). A szépséges olajfestményen a fiatal pásztorlegény éppen az akol előtt tolakodó juhokat itatja a gémeskútnál. Látszik az állatábrázolásokon a pontos megfigyelés, ha úgy tetszik, tökéletesen érvényesül a képen a birkák szépsége. Nincs két egyforma pofa, közelről jól láthatjuk, hogy mindegyikük egyéniség, bár hasonlóak, mégis különböznek egymástól. Az akol nádteteje és oldala, a deszkák szinte megfoghatók, annyira anyagszerű az ábrázolás.   

Talán sejthető, miről lett híres annak idején Pállik Béla: igen, az állatképeiről, s azon belül is a birkafestményeiről. Nála jobban senki sem tudott bárányokat festeni. Tehenet, azt igen, Edvi Illés Aladár volt a legjobb a tehénábrázolásban, de róla majd egyszer később.

A festőknek mindig is voltak kedvenc modelljeik, akik gyakran megjelentek a festményeiken. Székely Bertalan portréképein, tanulmányain például jól nyomon követhető, felismerhető, hogy kiket festett a legszívesebben. Főleg hölgyeket. Van, aki a családtagjait, a feleségét ábrázolja előszeretettel, s ha végképp nincs hadra fogható modell, sokszor saját magát festi le a művész, önarcképet készít. Nos, Pállik Béla modelljei birkák, szamarak, lovak voltak. Szabadon kószáltak a templom kertjében, merthogy a festő egy templomépületben lakott, az volt a műterme. S akkor még egy szót sem ejtettünk arról, hogy mindezek mellett milyen remek operaénekes és színigazgató vált belőle valamivel később. De ne szaladjunk annyira előre!

Pállik a 19. század közepén, 1845-ben született Nagymihályon. Már kisgyermek korában szeretett rajzolni, különösen birkákat és lovakat. Tehetségére hamar felfigyeltek. Iskoláit Ungváron végezte, majd Pestre jött. Családja nem volt gazdag, neki kellett gondoskodnia magáról, így rengeteget rajzolt. 1867-ben, huszonkét évesen ösztöndíjban részesült, négyszázhúsz forint támogatást kapott. A tehetséges fiatalembert gróf Waldstein János műgyűjtő, császári és királyi kamarás hozzásegítette ahhoz, hogy külföldre mehessen tanulmányútra. Pállik Béla így aztán járt Bécsben, Münchenben, ahol festészetet tanult, és egyre nagyobb sikert aratott képeivel.

Állatábrázolásainak híre még Erzsébet királynéhoz is eljutott, aki megbízta, hogy készítsen egy lovas festményt az udvar számára. 1877-ben Ferenc József meghívta Pállikot Gödöllőre. Az osztrák császár és magyar király egy órán át ült modellt egy lovon, hogy a festő megörökíthesse. Pállik egyébként Kincsemet is lefestette, és a kép sokszorosítva bárki számára megvásárolható volt. Rudolf trónörökös, aki nagy vadász hírében állt, szintén rajongott Pállik állatos festményeiért. Többször is vendégül látta őt a gödöllői kastélyban, és ahhoz is ragaszkodott, hogy 1877-ben a Műcsarnokban tartott festménykiállításon a művész kalauzolja végig.

Meglepő lehet, de Pálliknak minden sikere ellenére sem volt saját műterme. Pesten a Damjanich utcában bérelt egy omladozó házat egy gazos telekkel. Birkák legeltek az épület körül, amit a szomszédok nem néztek túl jó szemmel. Aztán persze kiderült, hogy az állatok Pállik élő modelljei. A művész azonban nem csak állatportrékat készített, embereket is szívesen ábrázolt. Egy alkalommal megörökítette Deák Ferencet. Munkácsy Mihály is meglátogatta. Pállik ismerte Liszt Ferencet is, 1877-ben, amikor a zeneszerző Pesten időzött, pohárköszöntőt mondott a tiszteletére. 1882-ben Jókai Mór is modellt ült neki, lefestette a nagy mesemondót a Stáció utcai, lebontásra ítélt házának dolgozószobájában. 1879-ben a festőművész végre saját műteremre és lakásra tett szert. Akkoriban Újpesten eladták a lutheránus templomot, ő kapva kapott az alkalmon, és megvette. A templomban alakította ki a lakását és a műtermét. A terveket maga készítette, de kikérte a híres építész, Ybl Miklós véleményét is. Kertjében itt is juhok, lovak és szamarak kószáltak, a kedvenc modelljei. Fő műve a Juhakol címet viseli, Párizsban tizennégyezer frankért kelt el, s amint Sal Endre írja a Hősök és kalandorok című könyvében, Feszty Árpád Delelő című tájképe ugyanitt csupán ezerkétszáz frankért ment el.

A hosszú évtizedek alatt, mióta kiállításokra járok, eddig nagyjából egytucat Pállik Béla-képet láttam. Nehéz kifogni, leginkább aukciókon tűnnek fel az alkotásai. Persze a Nemzeti Galériában is van festménye, de csak ritkán teszik ki az állandó kiállítás képei közé. Mostanában szerencsére gyakrabban cserélgetik a festményeket, kihoznak a raktárból olyan alkotásokat is, amelyeket eddig még nemigen láthattunk.

Visszatérve Pállik életútjára, az igazán meghökkentő rész még csak most következik. A nagyszerű birkafestő ugyanis nemcsak festeni tudott, hanem csodás énekhanggal is megáldotta az ég. Persze előfordul, hogy valaki többféle kiváló adottsággal születik, de kétféle karriert ritkán csinál valaki, főként egymástól annyira különböző területeken, mint a zene és a képzőművészet.

A dolgok azonban nem véletlenül alakulnak úgy, ahogyan. Pállik termékeny festőművész volt, ám a sok munka során a látása egyre inkább romlott, s mind kevesebbet tudott festeni. Ekkor támadt az az ötlete, hogy szeretné beteljesíteni régi álmát. 1878-ban már arról írtak az újságok: Pállik Béla, a sikeres festőművész nagy vágya, hogy énekesként is elismerjék. Remek tenor hangja lehetett, hiszen nem sokkal később már a németországi Dortmundban lépett fel Ricardo művésznéven. A templomból átépített műtermét is eladta az énekes karrier kedvéért.

1883 őszén külföldre költözött, fellépett Kölnben, Brémában, Berlinben, s mindenütt elismerően nyilatkoztak szép hangjáról, előadóművészi képességeiről. Életrajzából tudható, hogy pályafutása során harmincegy operaszerepet tanult meg. Különösen nagy sikerrel énekelt Richard Wagner műveiben. Operaénekesként Düsseldorfban tartott fenn állandó lakást, a nyarakat pedig általában Nordkirchenben, Esterházy Miklós gróf kastélyában töltötte.

1890-ben változás következett be szeme állapotában. Münchenben sikeres szemműtéten esett át, így visszatérhetett a festészethez. Düsseldorfi lakásában újra műtermet alakított ki, birkákat vásárolt, és azonnal festeni kezdett.

Birkaportréi valóban jelentősek, aukciókon magam is láttam néhányat ezekből a csodálatos, erőtől duzzadó, csavaros szarvú kosfejekből. A díszes keretbe foglalt festményen a sötét, melegbarna háttérből tűnik elénk a kifejlett, felnőtt kos, és szembenéz velünk, szinte szuggerálja nézőjét. Amikor a hetvenes években először láttam egy ilyen képet Pálliktól, és meséltem róla Hegedűs Istvánnak (Hihinek), a karikaturistának, azt mondta: milyen jól mutatna egy ilyen kép például egy ebédlő falán. Kétségkívül stílusos lenne.

Pállik nem sokkal később hazaköltözött Németországból, Esterházy gróf a tatai kastélyában rendezett be neki műtermet. 1887 tavaszától itt élt, színigazgatói állást is vállalt, s maga is fellépett különböző szerepekben, operákban is. Mindemellett persze festett is. Elkészítette a tatai Várszínház mennyezetképét. A várkastély télikertjének képeit pedig fiatal tanítványa, a szentesi Hegedűs László segítségével festette meg, olvashatjuk életrajzában.

Később, amikor már nyugalomra vágyott, otthagyta a tatai német színházat. A budapesti Epreskertben kapott műtermet, számtalan megrendeléssel keresték meg, ám elege lett a nyüzsgésből. Nagykárolyba költözött, és ott alkotott tovább, tudhattuk meg Sal Endre már említett könyvéből.

Pállik Béla 1907-ben megbetegedett, és nem sokkal később, 1908. július 27-én, hatvanhároméves korában meghalt. A nagyszerű festőt a Műcsarnokban ravatalozták fel, a temetési menet onnan indult a Fiumei úti sírkertbe. 1908 októberében nagy kiállítást rendeztek művészi hagyatékából.

Pállik kétségkívül az állatos festmények, különösen a birkaábrázolások géniusza volt. Képei már életében is népszerűek voltak, s a Műcsarnok-beli emlékkiállításon is nagy sikert arattak, a korabeli sajtótudósítások szerint a látogatók a helyszínen szinte valamennyi képét megvették.

Az idő múlása azonban őt sem kímélte, a halála utáni évtizedben szinte elfelejtették. Alkotásai sokkal több figyelmet érdemelnének, hiszen képességei, igényessége, festményeinek kidolgozottsága magas művészi rangra emelik festői életművét.

Írásomban megemlítettem Edvi Illés Aladárt, aki a magyar festőművészet történetében a legszebb teheneket festette. A későbbiekben róla is megemlékezünk majd.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. július 30-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.