A bizalom tanúságtevője – Nobilis Márió a Laudato si’ pápájáról

„A környezettel pedig jelenleg elég rosszul áll a kapcsolatunk, nem igaz?” – kérdezte Ferenc pápa mindjárt a megválasztása utáni első napokban a sajtó képviselőivel tartott találkozásán. Arról kérdezték ugyanis az újságírók, hogy miért választotta a Ferenc nevet. Assisi szentje nevének felvételével – válaszolta – egyrészt a „szegény és a szegényekért élő Egyházra” szeretne utalni, ami a legmélyebb vágyai között szerepel; másrészt a békéért való aggodalmat és tenni akarást is ki akarja fejezni; harmadrészt pedig Szent Ferencnek a teremtett világgal való egyedülálló kapcsolatában látja annak modelljét, ahogyan ő a világot szeretné ráébreszteni a környezet iránti felelősségre. Világossá tette tehát, hogy

az ő nézőpontjából a teremtés iránti elkötelezettség egy irányba esik a peremre szorított, mellőzött emberekkel való törődéssel.

Mellesleg pedig mindjárt példát adott közvetlen kommunikációs stílusára is, amikor a fent idézett mondatát valójában nem a „nem igaz?” szavakkal zárta, hanem a hétköznapi beszédben gyakran használt, ám elég nehezen körülhatárolható jelentésű olasz „beh” – magyarul leginkább „bö”-ként visszaadható – szócskával, alaposan feladva ezzel a leckét a L’Osservatore Romano, a Vatikán félhivatalos lapja addig más pápai stílushoz szokott újságíróinak, hogyan is közöljék a szavait nyomtatásban.

A szegények és a Föld kiáltása – ezek a pápasága első napjaiban mindjárt tisztázott fő hangsúlyok jelennek meg aztán a 2015-ben kiadott Laudato si’ enciklikájában is. A magyarra fordítva Áldott légy kezdetű pápai körlevelet sokan leegyszerűsítve „zöld enciklikának” tartják, holott igazából sokkal szélesebb értelemben illeszkedik a pápák társadalmi üzeneteinek sorába, amely XIII. Leó Rerum novarum körlevelével kezdődött, és azóta, különösen a 20. század közepétől, szinte minden pápa hozzátette a maga többletét.

Mit ért Ferenc pápa a teremtésvédelem és a szegények iránti elkötelezettség egybeesésén, miért „társadalmi enciklika” a teremtésvédelmet középpontba állító – és Assisi Szent Ferenc Naphimnuszából kölcsönzött című, kezdetű – dokumentum?

„Ezek a problémák szorosan kapcsolódnak a selejtezés kultúrájához, amely egyaránt érinti a kirekesztett embereket és a gyorsan hulladékká váló dolgokat” – írja az enciklika 22. pontjában, a környezetszennyezésről beszélve. A hatalommal és befolyással rendelkező, gazdag emberek, csoportok, országok magatartásában a pápa erős párhuzamot lát aközött, ahogyan a számunkra fölöslegessé vált tárgyak, anyagi létezők sorsát nemtörődöm módon „elengedjük”, és ahogyan a számunkra jelentéktelennek tűnő, nekünk ártani, rajtunk bosszút állni nem tudó, eszköztelen, kiszolgáltatott emberekkel bánunk. A körlevél stílusa szintén párhuzamba állítható a fent emlegetett első megszólalásával. Sokkal közvetlenebb, közérthetőbb ugyanis, mint azt az olvasó egy pápai enciklikától várná, és szánt szándékkal ilyen: azért, hogy lehetőleg minél többen értsék, mélyreható teológiai vagy szakmai előismeretek nélkül is.

Fogadás a Fehér Házban – a „benzingalók” országában egy Fiat 500L-lel

De nem csak Ferenc pápa első megnyilvánulásaira és a Laudato si’-re, hanem egész pápaságára jellemzőek ezek az irányultságok. Rengeteg, azóta tett gesztusa, megnyilatkozása, döntése mutatja, hogy ez a két fókusz: a kiszolgáltatott emberek és a kiszolgáltatott természet, teremtett világ képviselete – és ennek mindenki számára érthetővé tétele – állandó céljai pápaságának. Nyugodtan beszélhetünk tehát egy nézőpontból „a Laudato si’ Ferenc pápájáról”.

Fontos kérdés azonban, hogy értjük-e őt igazán, amikor így nyilvánul meg. Ez különösen élő kérdés számunkra, magyarok számára most, amikor arra készülünk, hogy Budapestre érkezik hozzánk, és feltehetőleg szeretnénk értő füllel hallgatni, amit mondani akar nekünk. Ferenc pápa üzeneteinek megértését nem nehezíti valamilyen teológiai szakzsargon használata – sem az enciklikában, sem egyéb megnyilvánulásaiban nem jellemző ez –, mégis

azt tapasztaljuk, hogy sokszor nehezen értik, furcsállják, néha nem is szívesen hallgatják, olykor vitatják, félreértik a mondanivalóját, vagy alkalomadtán szándékosan kiforgatják a szavait.

És mindez elsősorban az „északi világban”, a magát fejlettnek tartó civilizációkban tapasztalható – így nálunk, Magyarországon is. Mi is a világ gazdag kisebbségébe tartozunk. Akkor is, ha talán szeretjük hátrányos helyzetűeknek tekinteni magunkat, olyanoknak, akiknek nem jut mindenből, amiben a nálunk is gazdagabb országok lakói részesülnek. Valójában azonban a világ népességének túlnyomó többsége sokkal kevesebb lehetőséggel, korlátozottabb életkörülményekkel kénytelen beérni, mint mi.

Ferenc pápa és francia ökológusok találkozása a Vatikánban 

Miért nehéz tehát itt, a „fejlett” nyugati világban értenünk a Laudato si’ Ferenc pápáját? Éppen azért, mert ő a világ másik részét képviseli, amelyről a mi viszonyaink között a legtöbbeknek nincs saját ismeretük. A magyar emberek elenyésző kisebbsége járt a „szegény Dél” országaiban úgy, hogy valódi tapasztalata lehetne az ott élők mindennapjairól (a médián keresztül szerzett benyomások pedig erősen megszűrtek, és nem hatnak „bőrünkön érzett” valóságként).

Ferenc pápa viszont innen jön, és tudatosan ezt a „másik oldalt” képviseli. Vagy mondhatjuk úgy is, a Föld lakosságának sokkal nagyobb, túlnyomó részét.

Azt a nagy többséget, amelyet – ha nem akarunk a „selejtezés kultúrájának” vakságába esni – nemcsak hogy figyelembe kell vennünk, de be kell látnunk, hogy az ő élethelyzetüknek, létszükségleteiknek előnyt kell élvezniük a mi megszokásainkkal és (nem szükségleteinkkel, hanem) igényeinkkel szemben. Mi egy hagyományos, sokáig uralkodó, valójában azonban egy – értékes, de – ma már határozottan kisebbséget jelentő és – főleg ez a gond – kivételezett civilizáció nézőpontjából látjuk a világot, ő viszont egy sokkal nagyobb távlatú, az emberiség jóval nagyobb részét és a teremtés lényegesen szélesebb körű egységét átfogó szemléletmóddal érkezett a Szentlélek akaratából a világegyház vezetői pozíciójába.

Nem azt szeretné, hogy adjuk fel a kultúránkat, hanem hogy ébredjünk rá annak valódi arányaira, helyére és Isten szándéka szerinti feladatára az emberiség és a teremtés sokkal nagyobb egységében.

Időnként hallani olyan véleményeket, hogy a „Laudato si’ pápája” nem érti Európát, nem látja át a gondjainkat, és neki kellene idomulnia Európa jellemzőihez. De messze nem igaz, hogy ne értené Európát: európai gyökerei vannak, Európában tanult, ismeri ezt a világot, és össze tudja vetni más világrészek, elsősorban Latin-Amerika problémáival. Természetesen vannak olyan egyedi kérdések, kulturális jellegzetességek, amelyeket érdemes megértenie, elsajátítania, ha egy-egy európai országot meglátogat, de ezek nem olyan lényegiek, hogy felülírnák alapvető irányultságát (és hasonló helyzetben bármelyikünk hasonló feladattal szembesülne).

Ő pedig tudatában van tökéletlenségének és imáinkra való rászorultságának.

Az a félreértés is ott állhat az ilyen vélemények mögött, hogy mivel Róma, az Egyház központja Európában van, ezért az Egyházban alapvetően „európai módra” kellene gondolkodni. Nos, ez nem áll összhangban magával az evangéliummal sem, amelynek végén Jézus azzal bízza meg apostolait, hogy menjenek el az egész világra, hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek (vö. Mk 16,15), és tegyenek tanítványává minden népet (vö. Mt 28,19). Ha ennek alapján örvendezünk azon, hogy mára már hány nép és azokban mennyi ember ismerte meg az evangéliumot, akkor azt is meg kell értenünk, hogy ők így Krisztus Egyházának teljes értékű tagjaivá váltak, hitük, szükségleteik és felfogásuk az Egyház valódi alakító erejévé lett, mégpedig, ha számarányukat tekintjük, akkor messze túlnyomó arányban…

Az örömhír innen, a mi civilizációnkból indult ki, de Jézus nem az uralkodást, hanem a szolgálatot, és nem az európaiság, hanem az evangélium hirdetését bízta ránk! Az Egyház középpontja pedig valójában nem Európában, hanem Krisztusban van.

Mindez arra a belátásra kell hogy vezessen miket, hogy

nem Ferenc pápának kell megváltoztatnia látásmódját, mivel „Európába került”, hanem éppen azért ültette őt a Szentlélek a római püspöki székbe, hogy az általa hozott friss látásmódot befogadva, az ő vezetésével mi tágítsuk a látásunkat világegyházivá, világméretűvé.

Ha furcsának találjuk őt, az nem azért van, mert ő nem ért minket, hanem azért, mert mi nem értjük még őt! Kétségtelenül nem könnyű feladat ez számunkra, és ahogy pápaságának tíz éve, annak küzdelmei és útkeresései mutatják, még korántsem zárult le ez a folyamat. Erre a szemléletváltásra szeretne ösztönözni, s ennek fő vonalait igyekszik megmutatni az Áldott légy enciklika és mindaz, amit Ferenc pápa azon túl és azóta is annak szellemében tett.

Mit ért Ferenc pápa a teremtésvédelmen, ami annak az egyik sokszor használt összefoglaló kifejezése, amit az enciklikában „átfogó ökológiaként” nevez meg újra és újra? Nem a „világ” valamilyen ideológiai vagy politikai törekvésének naiv beemelését az Egyház bensejébe, ami magával hozná az azt képviselő különböző mozgalmak, érdekcsoportok egyéb törekvéseinek kiszolgálását is. A teremtésvédelem (az Egyház és a világ „zsinati” felfogású kapcsolatának részeként) azt jelenti, hogy felismerjük az emberiség küszködésének, megoldáskeresésének komoly és felelős voltát, és megpróbáljuk azt a magunk sajátos értékeivel, a nekünk adott krisztusi többlettel megtámogatni és „megemelni”, természetfölötti dimenzióba is tágítani. Látva tehát a mai világ ökológiai aggodalmát, krisztusi szeretettel melléállunk, és engedjük, hogy Krisztus jelenléte, a Szentlélek ereje válasszá váljon arra bennünk. A Laudato si’-ben Ferenc pápa többször is kimondja ezt. A 63. pontban például így ír: „Ha figyelembe vesszük a környezeti válság bonyolultságát és szerteágazó okait, el kell ismernünk, hogy a megoldások nem származhatnak a valóság egyetlen értelmezési és alakítási módjából. Oda kell fordulnunk a népek kulturális gazdasága, a művészet és a költészet, a belső élet és a lelkiség felé is. Ha valóban olyan ökológiát akarunk kialakítani, amely lehetővé teszi, hogy mindent helyreállítsunk, amit tönkretettünk, akkor egyetlen tudományágat és a bölcsesség egyetlen formáját, így a saját nyelvezetét használó vallásit sem szabad figyelmen kívül hagyni.”

A teremtésvédelem tehát egységvállalás az egész emberiséggel, és egyúttal jézusi sajátosságunk, tőle kapott küldetésünk legigazibb pozitív kifejtése és felkínálása, amely valódi evangéliumi magatartássá – és egészen a mai emberiségre szabott evangelizációvá is képes válni.

A Laudato si’ Ferenc pápája emellett a bizalom tanúságtevője is. Ő hisz az ember eredendő istenképiségében és a jó irányába való változás képességében, „(…) mivel tudjuk, hogy a dolgokon lehet változtatni” – igyekszik átadni meggyőződését az enciklika 13. pontjában. A különösen szép 205. pontban pedig így tesz hitet az Istentől alkotott ember jóra való hivatása mellett: „De nincs minden veszve, mert az emberek, akik képesek végletekig lealacsonyodni, képesek felemelkedni, újra a jót választani és megújulni is, minden rájuk erőltetett mentális és társadalmi korlátozás ellenére. Képesek őszintén magukba nézni, rádöbbenni megcsömörlöttségükre, és az igazi szabadság felé vezető, új utakra lépni. Nincsenek rendszerek, amelyek teljesen kiirtanák a jóra, az igazságra és a szépségre való nyitottságot, sem azt a válaszadó képességet, amelyet Isten folyamatosan bátorít az emberi szív legmélyén. Minden embertől kérem, aki e világon él, hogy ne felejtse el ezt a méltóságát, amelyet senkinek sincs joga elvenni tőle.”

Sikeres-e tíz év távlatából visszanézve a Laudato si’ Ferenc pápája, avagy Ferenc pápának a Laudato si’-ben meghirdetett programja? Ennek a törekvésnek a sikerét, bármennyire sürgetőek legyenek is a környezeti kihívások, nem néhány évben lehet mérni. Olyan látókörtágulás, a küldetés újrafelismerése és ehhez szükséges evangéliumi ön-újramegértés – vagy legalábbis erre való meghívás – része ez ugyanis az Egyházban, amelynek értéke és értelme talán csak az üdvösségtörténet teljes távlatában tehető mérlegre.

Fotó: Vatican News; Merényi Zita (nyitókép)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. március 12-i számában jelent meg.