Várakozás. De mire is? – A boldogság iránti vágyunk és a megtestesülés

Amikor minden várakozás betelt, és minden lehetőség. Sokszor hívjuk meg ezt a gondolatot, de valójában ritkán adatik meg az életben, hogy tényleg minden lehetőség. Hiába mondjuk ezt egy ballagáskor, mert közben pontosan tudjuk, hogy az elért pontszámok azt a bizonyos „mindent” már elég komolyan behatárolták. Hiába mondjuk el egy házasságkötéskor, hogy bizony, most vége a várakozásnak, most kezdődik a megvalósítás, ez itt most nem egy célvonal, hanem rajtvonal is, mert közben a házasok életét már jó előre meghatározza kismillió tényező. Milyen családból származnak, hogyan élik a hitüket, hogyan ünnepelt a családjuk, hogyan tekintenek a pénzre, ez mind ott van a csomagban.

Bármennyire úgy tűnik is, voltaképpen csak ritkán igaz, hogy minden várakozás betelt, és minden lehetőség nyitott.

Véleményem szerint az egyetlen alkalom, amikor ezt a gondolatot az emberi élet oldaláról a legteljesebben, valóságosan át tudjuk érezni: egy gyermek születése. És persze, sok szempontból determinált az ő élete is, s ha esetleg valamilyen testi vagy szellemi fogyatékossággal születik, az súlyos krízis a szülők számára. De pontosan azért, mert azt érezzük, hogy ez nem igazságos. Ha senki másnak, legalább annak az új életnek, a születő ártatlanságnak járna az esély. Járna az, hogy hadd lehessen neki minden ajtó nyitva. Hadd legyen ő az új remény, aki még lehet az, aki már senki más nem.

Mert az életben újabb és újabb ajtókat zárunk be. Nem, én sem leszek már profi kosárlabdázó az amerikai profi kosárlabdaligában. Az a vonat elment. És nem, nem lesznek már jobbak a térdeim sem. És nem, nem tudom utólag kijavítani a gimnáziumi érdemjegyeimet, nem lesz már feleségem a lány, akibe tizennégy évesen szerelmes voltam, és nem leszek Grammy-díjas citerazenész sem. Én nem.

De az újszülött gyermek, az más. Előtte még nyitva áll az összes ajtó, ami előttem már bezárult.

Ő még arra megy, amerre akar. Belőle még akármi válhat. És ezért a kicsi gyermek a világ megújulásának legerősebb szimbóluma. Ahogyan a kis herceg fogalmaz: „én ott leszek az egyik csillagon, úgyhogy akárhányszor felnézel az égre, minden csillagról én nézek majd vissza”. Egyetlen kicsi gyermekben ott az egész világ minden reménye.

De mi az ígéret? Ha én lennék Jézus, én kezdeném meg nyilvános működésemet, mi lenne az a szó, mi lenne az a mondat, amivel indítanék? Ahogy egy prédikáció, úgy egy életküldetés esetében is fontos, hogy mi a legelső mondat, a legelső szó. Jézus pedig, miközben rengeteg dolog közül választhatna, foglalkozhatna a pillanatnyi gazdasági, politikai vagy éppen a társadalmi berendezkedéssel, nem éri be a felszínes megoldásokkal, és

azt az egyetlen szót választja, ami kivétel nélkül mindenkinek a lelkében hullámokat vet: „Boldogok.”

Az ígéret erről szól. Ez Isten eredeti elképzelése. Azért teremti meg a világot, mert a Szentháromság belső szeretetközössége olyan túlcsorduló öröm, ami miatt Isten akarja, hogy legyen még valami, legyenek még valakik, akikkel megosztja ezt. És fontos, hogy Isten ebből a későbbiek során sem enged. Ragaszkodik az eredeti célhoz.

Persze a várakozás hosszú és gyakran elég eseménytelen. Az izraeliták várakozása is időnként nagy lángon ég, máskor éppen csak pislákol. A szír-efraimita fenyegetés idején annyira erős, hogy Izajás rövid időn belül három jövendölést is megfogalmaz a messiás eljövetelére vonatkozóan. Jeremiás idejében a képlet nagyjából úgy fest, hogy vagy záros határidőn belül eljön a messiás, vagy már nem lesz nép, akikhez megérkezhetne. Vagyis amikor szorul a hurok, a várakozás is erősebb. Amikor viszont békés időkben végeredményben nincs oka panaszkodni az izraelitának, olyankor a várakozás is jelentősen alábbhagy.

Várakozás. De mire is?

„Alku. Ha szent is, alku” – mondja Szabó Lőrinc a Semmiért egészen című versben. Én így tekintek a boldogság iránti vágyunk és a hétköznapi életre alkalmazott reményeink között megkötött paktumra. Talán szükséges a túlélésünkhöz, mégsem szeretem, hogy megkötjük ezt az alkut. Sokszor hasonló hozzáállással találkozom a hitünkkel kapcsolatban is. Az „Isten tanítani akar” olyan jolly joker, amit minden olyan helyzetre rá lehet húzni, amikor máskülönben csalódnunk kellene benne. De én ezt nem akarom. Ez a hozzáállás elfeledteti velünk a reményt, és elfeledteti Isten ígéreteit.

Én csak ember vagyok. De ha szeretem a másikat, örömet akarok szerezni neki. Vágyom számára azt, aminek örül, akarom neki azokat a dolgokat, amiket szeretne. Igen, ezek között sok olyan is lehet, amire semmi szüksége, vagy amiből semmi haszna. Illetve annyi a haszna, hogy örül neki. Ha Isten szeret engem, akkor nem tanítani akar szünet nélkül. Ha szeret engem, fontos neki, amire vágyom. Akkor nem azt nézi megszakítás nélkül, hogy mi hasznos nekem, hanem hogy minek örülök. Ha tényleg szeret, igenis legyen fontos neki, ami nekem fontos.

És én nem akarok alkudozni. Én inkább csalódni akarok, de nem akarom feladni az elképzelésemet arról, hogy milyen az, amikor boldog vagyok. Nem akarom félig sikerült örömökre ráfogni, hogy „igazából ez a boldogság”. Vágyom arra az örömre, ami a Szentháromság öröme.

Vágyom arra, hogy gyümölcsöskert legyen a Libanon, hogy a Jordán partján a fák évente négyszer teremjenek, hogy a fák lombja alatt öregek üldögéljenek, hogy a Sion hegyéhez zarándokoljanak a népek és ekevasat kovácsoljanak a kardjaikból. Nem fogadom el a magyarázatot, hogy én ezt értsem képletesen. Ha Istennek úgy tetszik, majd alkudozik ő a saját ígéreteivel. De én nem. Én csak hiszek neki. Erre vágyom. A boldogságra vágyom. Ami ennél kevesebb, annak őszinte örömmel örülök, de végül kimondom, hogy „nem, ez sem az”.

Így érkezünk el az angyali üdvözletig. Mária és Gábriel pontosan értik, hogy a szavak a gyermekről csakis egyet jelenthetnek. Hogy Isten felmagasztalja a kicsinyeket, az éhezőket minden jóval betölti, hogy gondjába veszi gyermekét, Izraelt, és végre megemlékezik irgalmáról, amit megígért.

Ez a gyermek, ez a születő ártatlanság azt jelenti, hogy az ígéret betelt, mostantól minden lehetőség.

Hogy ez mennyire biztos? Mária a méltán híres Magnificatot múlt időben imádkozza…

Fotó: Wikipedia (Domenico Ghirlandaio: Mária látogatása Erzsébetnél; 1491 körül)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 18–25-i ünnepi számában jelent meg.