A bolygó teljes birtokbavétele – A természet és a kultúra kapcsolata a Magyar Nemzeti Galériában

Mivel élete nagy részét Németországban töltötte, képeit vázlatok és fényképek nyomán alkotta meg. A táj láthatóan idilli, fenséges látványt nyújt, a kétoldalt magasodó sziklaormok és a hatalmas kék égbolt alatt az emberi civilizáció lenyomataként alig észrevehetően bújik meg néhány épület. A mű kompozícióját szinte absztrakt karakterűvé teszi, ahogyan a meredek hegyek az érintetlen vízfelületen tükröződnek. Normann rengeteg ehhez hasonló, nagy méretű, mesésen szép képet festett. Úgy tudni, hogy alkotásai a korabeli szállodatulajdonosok körében is nagy népszerűségnek örvendtek, s hozzájárultak a norvégiai turizmus fellendüléséhez is. A kiállított festmény a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona – ebből is látszik, milyen kincseket rejthetnek még a múzeum raktárai.

A várbeli galériában most egy nem éppen mindennapi tárlatot nézhetünk meg. Korántsem a szépségről, a harmóniáról és az esztétikai minőségről szólnak az itt kiállított művek, installációk, álló- és mozgóképek, hanem a bolygónkat korunkban nagyon is fenyegető veszélyekről. A művészet célja nem csak a gyönyörködtetés, a harmóniakeresés; különösen a 20. században változott meg minden, az első világháború után már nem lehetett ugyanúgy élni, mint azelőtt.

„A fenséges táj meghatározó sajátossága a kettősség, egyszerre lenyűgöző és határtalanságában fenyegető. A természeti erők által formált grandiózus, szinte befogadhatatlan tájban az ember eltörpül, kiszolgáltatottá válik, akárcsak a bolygó többi élőlénye” – olvashatjuk a kiállításon.

Sokan foglalkoztak a fenséges esztétikai minőségének fogalmával: Immanuel Kant is részletesen írt róla, s más gondolkodók, filozófusok is tárgyalták. Többek között Georg Wilhelm Friedrich Hegel, Arthur Schopenhauer vagy a neokantiánus Jean-François Lyotard, aki a fenséges fogalmának jelentőségét abban látta, hogy az ágyazott meg a 20. századi modernista művészetnek, amely megtörte a szép kategóriájának egyeduralmát. Mindenképpen érdekes filozófiai megközelítés.

A kiállításon a sok műtárgy között láthatjuk Gustave Courbet A Léri-forrás Chassagne-ban című alkotását 1863-ból. Itt az érintetlen, buja, romantikus táj jelenik meg. Az 1850-es években még elsősorban társadalmi kérdésekre reflektáló, erős politikai töltetű, sokszor hangos botrányokat kavaró, nagy méretű kompozíciók kerültek ki Courbet kezei alól, az ezt követő évtizedben azonban némileg eltávolodott a szociális jellegű témáktól, és a táj egyre fontosabb szerepet kapott művészetében. A Szépművészeti Múzeum további három képet őriz Gustave Courbet-tól, közülük kettő szintén tájkép.

A képzőművészetben a fenséges kategóriáját leginkább a romantikus tájképhez köthetjük. A 19. században az addig háttérbe szorított téma hangsúlyossá vált. A határtalan, drámai táj, a sokszor szélsőséges természeti erők ábrázolása a 19. századi tájképek sajátja. A végtelenség, a befogadhatatlan térélmény keltette csodálat – ahogyan a norvég festő tájképén is láthatjuk – és a félelem is meghatározó jegyei ezen alkotásoknak.

Mára azonban megváltozott a helyzet, az elmúlt kétszáz évben jelentős átalakuláson ment keresztül a föld tájainak értelmezése, a bolygóról való gondolkodás. „Az elmúlt évtized során az antropocén kor fogalmának létjogosultsága és meghatározása körül élénk diskurzus jött létre a legkülönbözőbb tudományterületeken. Az elnevezés az »ember korát« jelöli; a kort, melyben az emberi tevékenység kimutatható hatással van a Föld felszínének és légkörének összetételére. Abban nincs konszenzus, hogy kezdetét mikortól számíthatjuk, viszont a legáltalánosabb álláspont szerint egybeesik az ipari forradalom időszakával. A kiállítás kezdőpontjaként ezt az időszakot jelöltük meg, mivel ekkor kezdődött meg a nem megújuló energiaforrások rendszerszintű, ipari léptékű kiaknázása. (…) A nagy földrajzi felfedezések korának lezárultával, a gyarmatbirodalmak létrejöttével a 19. századra megtörtént a bolygó teljes birtokbavétele. Ez drasztikus változásokhoz vezetett az ember természethez való viszonyulásában: a táj végleg átlényegült tulajdonná, potenciális erőforrássá” – olvashatjuk a kiállításon a drámai megállapításokat. A Nemzeti Galéria mostani tárlata ezt a témakört járja körül, azt vizsgálva, hogy a 19. század közepétől, az első ipari forradalomtól miként alakult át a táj a létrejövő ipari központok környezetében, és hogyan jelenik meg ez a problémakör a művészetben.

Mednyánszky László 1900-ban festett Elhagyott téglagyárak, éjféli hangulat című képén már a 20. század előszele érződik. Ez nem a jól ismert vadromantikus Mednyánszky-festmények egyike. A művész itt az ember által nagymértékben átalakított ipari környezetet ábrázolja. A kép előterében vízzel telt agyagbánya látható, a háttérben téglagyári épületek. A századfordulón az iparosodással és az urbanizációval járó építőanyag-igény miatt ugrásszerűen megnőtt Magyarországon a téglagyárak száma. A kép sötét, szinte teljesen fekete. Mednyánszky mindig is kereste a külvárosok, a perifériák, a szűkös keretek között élő szegények világát. A festményét meghatározó sötétség és sivárság is ennek a kifejezője.

A technológiai fejlődés nyomán a 21. századra egyre inkább érzékelhetővé váltak a klímaváltozás hatásai. A korábban a tudomány eszközeivel megismert és nagyjából kontroll alatt tartott természeti erők kiszámíthatatlanná, fenyegetővé váltak. „Az emberi tevékenység nyomai – a kiterjedt szeméthegyek és -szigetek, a fosszilis energia kinyerésére létrehozott telephelyek, a szerverparkok vagy éppen a napelemparkok végtelensége – korunk új befogadhatatlan tájai.”

A kiállítás egyik figyelemre méltó darabja az a tizenkét képből álló fotóösszeállítás, amely egy jégtömb tájba helyezéséről és megolvadásáról szól. Az Olvadó jég Gunnar földjén című alkotás Ólafur Elíasson munkája. Amint a kiállításon megtudtuk, a dán–izlandi művész állandó témája a klímaváltozás és az ökológiai katasztrófa. A fotó, az építészet, a film és a szobrászat eszközeit is szívesen alkalmazó Elíasson számos nagy léptékű installációt készített. Az itt látható fotósorozatán egy hatalmas jégtömb lassú olvadását dokumentálta. A sorozat egyes darabjain változnak az időjárási viszonyok, a tenger képe és a napszakok, míg végül a jégtömbből semmi sem marad.

A híradásokban gyakran halljuk, hogy a klímaváltozás következtében a gleccserek és az állandó jégtakaró a mérések kezdete óta soha nem tapasztalt sebességgel olvadnak. Ám hiába szembesülünk a mindennapokban e problémával, a nagy földrajzi távolság miatt csak felszínesen foglalkozunk vele. Elíasson Koppenhágában és Londonban kör alakban elhelyezett tizenkét nagy méretű jégtömböt, melyeket a járókelők megfoghattak, megfigyelhették olvadásukat. Az alkotó figyelemfelkeltésnek szánta projektjét. Véleménye szerint, ha az emberek közvetlenül tapasztalhatják meg az évezredes jég olvadását, az elősegítheti a probléma tudatosítását és egy, a klímaváltozás ellen aktívan fellépő társadalmi összefogás létrejöttét.

Ha továbbmegyünk a tárlaton, egy rendkívüli fényképre lehetünk figyelmesek, Sebastião Salgado Aranybánya, Serra Pelada (1986) című művére. A képen mint megannyi hangya nyüzsögnek az emberek, másznak föl- és alá a sziklás hegy oldalában, hátukon hátizsákkal, valamiféle jobb jövő reményében. Salgado 1986 és 1989 között több hetet töltött a Brazíliában található Serra Pelada aranybányájában, hogy dokumentálja a szerencsében bízó dolgozók életét. Ebből a sorozatból később egy egész könyv született. Az akkori képes magazinok színes fényképeinek környezetében Salgado felvételei hatalmas sikert arattak, és megváltoztatták a meghaladottnak tartott fekete-fehér képek megítélését. A sorozat és az itt kiállított mű nemcsak a fizikai munka végletességét és a határtalan nyereségvágyat, illetve a jobb élet szélsőséges reményét fejezik ki, hanem a természet kiaknázásának kontrollnélküliségét is.

Tranker Kata Teremtő tállal és Teremtő emberekkel című szobrain (2021) az ember és a tárgyi kultúra viszonya, az emberiség és az előember közötti kapcsolat, a primatológia (főemlősökkel foglalkozó tudományág), az evolúció folyamatának múltja és jövője nyer kifejezést. Az egymás mellé helyezett két térdeplő alak úgy hat, mintha egy ismeretlen civilizáció teremtésmítoszát idézné meg. Számos kultúrában az ember teremtésének művészeti hagyományában az első emberpár a teremtő Istenhez képest apró méretben jelenik meg, esetleg annak tenyerén, térdén elhelyezve. Tranker Kata alkotása a távoli múltba vezeti a nézőt, s az ember és a főemlős közötti határvonal feloldását kísérli meg tudományos-fantasztikus filmbe illő módon, papírmassza és zúzott kő felhasználásával.

Egészen más megközelítéssel él Nyári Lóránt Sziget I. című, 1970-ben készült festményével. Az alkotás erősen emlékeztet Bosch vagy Brueghel aprólékosan megfestett képeire. Ruhás és ruhátlan férfiak és nők tevékenykednek fák, indák és virágok között paradicsomi tájban, de mégiscsak egy kis szigeten. Nyári Lóránt már a hatvanas években is az ember társadalmi szerepével és párkapcsolataival foglalkozott képein. Ez az utópisztikus műve egy, az ember és a természet viszonyát megfogalmazó vízió.

Rózsa Luca Sára A zsákmány (Embernyáj) (2022) című festménye bizarr hatású alkotás. Ő is az ember és a környezete közötti viszonyt boncolgatja. Biblikus és mitologikus alakokra emlékeztető figuráit a reneszánsz és a barokk festészet hagyományát megidézve gyakran ábrázolja természeti környezetben, jellemzően ruhátlanul. Ezzel időtlen, konkrét korhoz nem kötődő helyzetet teremt, ugyanakkor kifejezi az alakok kiszolgáltatottságát is, amelyek gyakran természetellenes fizikumúak, s furcsa, kicsavart pózokban jelennek meg, erősítve a nézőben a környezettel való harmónia hiányának érzetét.

Rózsa Luca Sára egy vele készült interjúban a következőket mondta: „Én is sokszor tekintek ezekre a figurákra úgy, hogy nyilván emberek, (…) felismerhető, hogy az emberből indultak ki. Szeretem, hogy ilyen lényszerűek, mintha simogatni való állatocskák lennének. (…) Az ambivalencia fontos kulcsa ennek a képnek is. Az az ember, aki magát a természet fölé helyezi – és itt megint csak meg kell említeni az egész keresztény-zsidó kultúrkört – közben nagyon-nagyon sok szálon köthető vissza az ösztönvilághoz. (…) felismerhető, hogy az ember azért nagyon sok mindent őriz abból, hogy igenis egy állat, akármennyire is fura beismernünk. És hát (…) ezeknek a figuráknak van egy kis komikus jellegük is.” A művész itt kiállított képére és más műveire is jellemző egyéni, alternatív megállapítások ezek.

A kiállításon sok más, az ember és a természet viszonyrendszerével foglalkozó alkotás is látható még. Mindenképpen érdemes ellátogatnia a Nemzeti Galériába annak, aki érdeklődik a klímaváltozás és az emberi környezet alakulása, illetve e téma művészeti megfogalmazásai iránt.

A tárlat rendezői, kurátorai, Harangozó Katalin, Major Sára, Petrányi Zsolt, Tarr Linda Alexandra és munkatársaik körültekintő, remek munkát végeztek. A kiállítást Élőhely. Természet- és tájkonstrukciók címmel július 27-éig nézhetjük meg.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. május 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.