A centrumhoz közel – Gutowski Robert szakrális terekről, funkcionalitásról és ihletettségről

Annyira koherens, részleteiben átgondolt, bizonyos tekintetben meglepő, miután „fundamentuma” nem is az emberi, sokkal inkább az evangéliumi logika szerinti, hogy nem nehéz belelátni a Gesamtkunstwerk igényét sem. Azt a fajta összművészetet, amely mindent szeretne közvetíteni, egységbe foglalva, ami igazán lényeges. Látható és láthatatlan dolgok, szimbólumok, kertek, a sivatag ellenében növekedő cédrusok, a nagy egészbe rendeződő, élő kövek, azokból épülő katedrálisok, fellegvárak…  – ahogy ezt Antoine de Saint-Exupéry is hosszan fejtegeti a Citadellában. Mert az igazán lényeges egy, és rá mutat. Az apai részről lengyel származású építésszel többek között erről, a centrumról, a fókuszpontról beszélgettünk. Személyes, gyerekkori élményektől kezdve, amelyek a lengyel pápáról is szólnak.

– Szent II. János Pált Európa ezen feléhez erős személyes kapcsolatok fűzték, ahogyan az itt élő népek is nagyon mélyen kötődnek hozzá. Édesapám lengyel származású, édesanyám magyar. Klasszikusnak mondható történet az övék, kettejük nyári balatoni találkozásából kibontakozó szerelem alapozta meg a családunkat. Itt nőttem fel, az anyanyelvem magyar, de a lengyel szív bennem dobog, amely miatt különösen közel áll hozzánk II. János Pál pápa. Tizenöt éves voltam, amikor 1991-ben először járt Magyarországon. Több helyszínre elmentünk az iskolatársaimmal, a hittanosokkal. Az esztergomi nagymisén rendezőként segítettük a programot, de ott voltunk Budapesten is, a Népstadionban. Emlékezetes maradt a pápának a lengyel közösséggel való találkozása az apostoli nunciatúrán, ahol családi körben, a húgommal együtt élhettük meg közvetlen közelségének élményét. Ajándékként kaptunk tőle egy hófehér rózsafüzért. Ez a fajta személyes érintettség sokáig elkísért. Később belegondoltam, hogy Pannonhalmán, bencés diákként minden vasárnap ott ülhettem a misén a többiekkel, ahol II. János Pál mutatott be szentmisét és mondott homíliát.  

– Nagyot ugorva az időben, immár építészként Pátyon kapott megbízást az új katolikus templom megtervezésére és kivitelezésére, amelyet végül II. János Pál tiszteletére tavaly szenteltek fel. Emögött komoly összefogás, bő másfél évtizednyi közös munka áll. Hogyan kapta a felkérést, és miként alakult a histora domus első fejezete? 

– A szüleim itt állapodtak meg, kisiskolás korom óta Pátyon élek. 2000-ben, amikor letettük a templom alapkövét, még egyetemista voltam, és a közösség tagjaként a hangosításért feleltem. Több év telt el, végeztem az egyetemen, mesterek mellett dolgoztam; aztán úgy alakult, hogy több korábbi próbálkozás után az egyházközség akkor hirdetett újra meghívásos tervpályázatot, amikor önálló irodát alapítottam. Az induláshoz nagyfokú ráhagyatkozás szükséges. Az elején lassan, nagyon lassan indult a templomépítés, amelynek két évtizede egy szép közösségi történet lett a maga nehézségeivel, és a többségében kisebb léptékű, mégis hatalmas jelentőségű ünnepeivel. Spányi Antal püspök számtalanszor eljött, és a harmadkész, félkész, majd a szerkezetkész templomtérben is szentmisét mutatott be. A húsz évvel ezelőtti alapkőletételnél Szent Imre neve merült fel patrónusként. Az ő tiszteletére emelték ugyanis annak idején a gyönyörű temetőkápolnánkat. A gyarapodó közösség befogadására azonban az kicsinek bizonyult, így mindenképpen szükség volt Pátyon egy nagyobb katolikus templomra. Amikor II. János Pál elhunyt, szinte azonnal megfogalmazódott a közösségben a vágy, hogy a személye, az emléke valamiképpen része legyen e templomépítésnek. Az előttünk járó nemzedék és a 90-es években felnőtt generációm számára II. János Pál volt „a” pápa. A boldoggá avatásával jött el a pillanat, amikortól hivatalosan kérvényezni lehetett a titulust. Jóllehet 2014-ben még nem láttuk, hogy mikor tudjuk felszentelni az épülő templomot, a pápa szentté avatása után már teljesen egyértelmű volt: az ő nevére szeretnénk dedikálni. Nagyon szép gesztus és esemény volt, amikor Soltész Miklós államtitkár Lengyelországból elhozta Stanisław Dziwisz bíboros, a lengyel pápa egykori személyi titkára ajándékát. Szent II. János Pál vérereklyéjét a tavaly felszentelt templom oltárának mélyében helyeztünk el.

– Ez volt tulajdonképen az első – és rögtön nagy felelősséggel járó – önálló építészi munkája. Mitől lesz ennyire élő, ilyen „hatásos” egy templom?   

– 2004 késő őszén, majd karácsonyán mutattuk be az első vázlatokat a pátyi közösségnek. Az egyetemről kijőve, pályakezdőként már átéreztem, hogy a templomépítészet, ahol művész és építész teret kap és alkothat, milyen felelősségteljes feladat. Elkezdtem mélyrehatóan foglalkozni vele, hozzáolvastam, szakemberekkel beszélgettem, teológusok véleményét kértem ki. Sokat merítettem II. János Pál Levél a művészeknek című írásából. Azt hiszem, ezt elolvasva dőlt el minden a leendő templommal kapcsolatban. Ugyanis itt szó sincs nagybetűs építészetről. A levél két dolgot kér: funkcionalitást és ihletettséget, melyek elsőre ellentétesnek tűnhetnek. A funkcionalitást értsük úgy, hogy itt nem az építészet, hanem a liturgia áll a középpontban. Ezen a téren az építészet addig érvényes, amíg a liturgia változását követi. Az csupán ennek a dinamikának a megtestesítője. Ez egy fontos felismerés volt. Bennünket a tervvel együtt választott ki a közösség. Azt a kérdést tettük fel: mit jelent egy közösség életében a templom, illetve maga a templomépítés? A II. vatikáni zsinat szempontjait követtük, és visszanyúltunk egészen az ókeresztény gyökerekig, a domus ecclesiae gondolatáig. Azzal az építészi hozzáállással, hogy: mi a fontos, a tégla és a kő, amelyet odarakunk, vagy a közösség, amely elhelyezi? Az egész koncepció nagyvonalakban és a részletekre lebontva is ebből indult ki. A közösséget néztük, a közösség szolgálatát kerestük. Ez a templom nem egyszerűen épületszerkezetek összesége. Legyen méltó és szép, de a legfontosabb mégis a közösség, amely „létrehozta” és élővé teszi. Hamar megszületett egy közös imádság, amely azóta minden szentmisén elhangzik: „Urunk, kérünk, adj tehetséget, lelki és testi erőt, hogy közösségünket és templomunkat a te dicsőségedre felépíthessük!" A közösség és a templom egymás szinonimájává vált. Így éltük meg a templomépítés egész folyamatát.

– Egyszerre zárt és nyitott tér. Az épületegyüttes rendhagyó megjelenésével, különleges formavilágával, rétegződésével, átfogó koncepciójával, szimbólumrendszerével egyaránt felhívja magára a figyelmet. Eleve az ellipszisből indult ki?  

– Egy érdekes templommodell-kísérletbe vágtunk bele. Már az ellipszis-elképzelést megelőzően az volt az ideánk, hogy a közösséget minél közelebb hozzuk az Eucharisztia ünnepléséhez. Építészetileg ezt fejezi ki az a fajta centralitás, amely az oltárt helyezi a fókuszpontba. A közösség tagjait tulajdonképpen a szentélybe invitáljuk, a meghosszabbított főhajó pedig a kert. A kettő közötti szögtörés, a dinamika a hajó és a szentély közötti finom elmozdulással jön létre. Ez egyben a megtört Test szimbóluma. Itt ér össze a hagyománnyal a mi templomunk. Az oltárt – mint egy hagymahéj rétegei – vesszük körül, és ilyen formán kapcsolódnak egymáshoz a közösségi és oktatási terek, a vendégfogadás terei, a paplak és a kert is. S mindezt a töredezettségtől mentes ellipszisforma fogja egységbe.

– A templom bronzkapujának elkészítését annak idején Ozsvári Csaba ötvösművész vállalta el, aki 2009-ben bekövetkezett halála miatt nem tudta befejezni ezt a nagyszabású munkát. Milyen volt a kapcsolata ezzel a kivételes alkotóval?

– Csaba számomra az a példakép, aki II. János Pál által megfogalmazott művészideát teljességében megtestesítette és betöltötte. Megélte a művészetét. Szimbiózisban volt vele. Hatalmas űr maradt utána, és pótolhatatlan veszteség, hogy a templomra tervezett bronzkapuja félbemaradt. Viszonylag kevéssel a halála után ezt szinte lehetetlenség folytatni, befejezni. Egyházművészeti szempontból még fel sem tudjuk fogni géniuszának és alkotásainak a rangját. Húsz éven át építettük a templomot, ehhez talán újabb húsz év kell. A lehetőség adott, a jövő fiatal művészeire vár a feladat. A kapu eddig elkészült, önmagukban is gyönyörű elemeit a bejárati ponton, a kerengő és a templomtér határára helyeztük el, vagyis jelenleg a templomtér részét képezik. A mű pedig bizalommal várja a folytatást. De ez nem könnyű. Csaba hagyatéka mind művészileg, mind lelkiségében felmérhetetlen. Folyamatosan érzékelem, újra és újra megdöbbent a jelentőségének súlya. Számos komoly művésszel tárgyaltunk az elmúlt években, sokan keresték fel a templomot, akik Csaba munkáját látva képletesen térdre rogytak, és azt kérdezgették: ilyen van; hogy lehetséges, hogy eddig nem ismertem, nem láttam az alkotásait?... Meglátjuk, mit hoz a jövő. Bízom abban, hogy lesznek további kezdeményezések, a feladatra vállalkozók és mecénások, akik majd támogatni tudják ezt az ügyet is.

– Ezek után, vagy mindezek közben nem véletlen, hogy számos egyházi kötődésű megbízást kapott, többek között egykori alma materében, Pannonhalmán is. 

– Szerintem sorsszerű az is, hogy az ember mivel foglalkozik. Ilyen értelemben része az életemnek ez a fajta szolgálat. Ahogy a szakmámat is elsősorban hivatásnak tekintem. Régóta erős a kötődésem Pannonhalmához és főleg a gimnáziumhoz, ahol a koncertteremként is működő dísztermen és a kosárlabdacsarnokon túl több kisebb volumenű, kevésbé látványos, de a kollégiumi életet segítő munkánk is volt.

– Jelenleg min dolgoznak?

– Főleg a Székesfehérvári Egyházmegyében szolgálunk, a püspök atya megbízásából. Legutóbbi, befejezett munkánk az alsószentiváni Mária-kegyhely volt. Székesfehérváron az egyházmegyei múzeum fogadótereit újítjuk meg éppen. Illetve építünk ott egy művészeti raktárt és látogatóközpontot is. Aztán az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium iskolabővítésén dolgozunk, amely szintén egy szép és bonyolult feladat tornacsarnokkal, tantermekkel és egy új aulával. Remélhetően késő ősszel elindulhat az építkezés. 

– Nemrég egy olyan nemzetközi pályázaton vettek részt, amelyet a leendő sencseni operaház tervezésére írtak ki a kínaiak. A húsz legjobb pályamunka közé az önöké is bekerült. A versenytársak között olyan nevek szerepelnek, mint Santiago Calatrava, Steven Holl, Jean Nouvel vagy Kengo Kuma. Azt gondolom, hogy egy maradandóságra, örökérvényűségre törekvő, merészet álmodó építész számára a templomok mellett éppen az ilyen kulturális centrumok jelentik a legnagyobb kihívást, a szakma csúcsát, talán elhozva a beérkezettség érzését is. Rövidebben, egyszerűbben fogalmazva: fiatal építészként mit jelent ilyen nevek közé bekerülni? 

– Mindig az indíttatás, a motiváció a legfontosabb. Ahogy említettem, az építészet a hivatásom is egyben. Ha pedig hivatásként tekintek rá, az állandó tanulás, önképzés, fejlődés elengedhetetlen. Ahogy emberileg és a hit tekintetében is fontos a törekvés, hogy folyamatosan érjünk. A szakmai fejlődésnek kiváló terepe a nemzetközi pályázatok világa, amelyeken jó néhány éve már rendszeresen elindulunk. A pályázatokon belül előszeretettel keressük a zenei vonatkozásúakat, mert ez pedig egy másik szerelem. Rajongok a művészetekért, mindenféle zenéért. Itthon és külföldön is gyakran járunk koncertekre, előadásokra. Ez a két dolog pedig összeért. Éppen a pannonhalmai kis koncertteremmel tárult fel az a világ, amely az ilyen jellegű előadótereknek a rendkívül komplex szakmai kihívásait mutatják: a funkcionalitástól az akusztikán, a közönségfogadás terein és a belsőépítészeti megoldásokon át a legkülönbözőbb háttérszempontokig. Hosszú évek kutatómunkája és tanulása kellett ahhoz, hogy az ilyen nagyobb léptékű pályázatokon elindulhassunk. A sencseni projekt óriási hír volt, amely az építész szakmában mindenhová eljutott: Magyarországról, egy ilyen icipici irodaként bekerülhettünk. Csodának tartom. És különleges hazai szakmai siker, hogy egy másik magyar, patinás építésziroda tervét is beválogatták a legjobbak közé, így most Magyarország jóhírét visszük a nagyvilágba. Ennek a pályázatnak az egyik eddigi tanulsága, hogy ugyan számunkra ismeretlen, talán ijesztő is ez a hatalmas lépték, de valójában nem ez számít igazán. Mindegy, hogy egy oltárt tervezünk egy kőtömbből, vagy egy néhány ezer, esetleg több százezer négyzetméteres épületegyüttest. Technikailag persze kihívás, de a hozzáállás, az attitűd, a megközelítés egyértelműen ugyanaz. Ilyen értelemben nincs mitől félnünk. Mert a léptéken túllépve itt is a centrumra irányuló kérdések és az azokra keresendő válaszok a legfontosabbak. Ez a lényeg, és úgy gondolom, ebben is ez a szép. Ozsvári Csaba felmutatta számunkra: amit alkotunk, azt megéljük. A részesévé, a részévé válunk. Azt hiszem, mindebből, valamint a közösség és a szakma szeretetéből áll össze a hivatásunk.

Fotó: Kovács Apor és Bujnovszky Tamás

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. május 24-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.