A család áll kultúránk kezdeténél – Rendhagyó gondolatok az elmúlt év sorozatairól (2. rész)

Főhőse Tommy Norris (Billy Bob Thornton), egy kisebb olajcég mindenese. Az a feladata, hogy az olajmezőt járva felügyelje a munkát, és ha valami gond adódik, megoldja azt. Márpedig problémából itt akad bőven. Az olajfúrás rendkívül veszélyes tevékenység, Tomnak számtalan súlyos balesetnél kell intézkednie. A sorozat erős jelenettel kezd: egy kisrepülőgép leszáll a puszta közepén, s amikor elkezdik kirámolni belőle a drogot, egy arra járó kamion belerohan, és minden felrobban. A másik állandó bonyodalom ugyanis az, hogy a kábítószercsempészek is előszeretettel használják ezt a vidéket üzleti céljaikra. A sorozat egyik legérdekesebb motívuma e két világ ütköztetése: vajon melyik a befolyásosabb, melyik a gazdagabb, melyik tud nagyobb erőket megmozgatni a másik elrettentése érdekében?

Sheridan sorozatai azért is népszerűek, mert gördülékenyek a párbeszédei. Ütős mondatokkal itt is találkozhatunk bőven. „Az ember halandó, de az olajcég örök” – mondja Tom, miután vállalatának tulajdonosa életveszélyes állapotban kórházba kerül. Taylor Sheridan munkáinak másik fontos jellemzője, hogy nem idealizálnak, annyira reálisak, amennyire csak lehetséges. Ez legtöbbször úgy jelenik meg, hogy az egyik szereplő felmondja az éppen trendi és progresszív álláspontot, mire a főhős a „Sheridan-féle oktató percek” keretében helyre teszi a valóságtól elrugaszkodott illetőt. Amikor a nagyvárosból idekerült ügyvédnő meglátja a szélturbinákat, elcsodálkozik: Miért nincs mindenütt ilyen, mi szükség van akkor a környezetszennyező olajbányászatra? Tom röviden elmagyarázza, hogy valójában miért nem tiszta a szélerőmű által előállított energia. A nő további fenntartásaira ezt válaszolja: „Az erkölcsi magaslat huzatos tud lenni éjszakánként… Amíg nem találunk más üzemanyagot, ezt kell termelnünk, vagy megáll a világ.”

De ne feledjük, a család a témánk! Egy olajügynök foglalkozása a legkevésbé sem család- és házasságbarát, nem csoda, hogy Tom el is vált a feleségétől, Angelától (Ali Larter). Van egy fiuk, Cooper (Jacob Lofland), aki otthagyva az olajmérnöki szakot, beállt tacskónak egy fúróbrigádhoz. Tizenhét éves lányuk, Ainsley (Michelle Randolph) minden srácot magába bolondít, ezzel pedig sok fejtörést okoz amúgy is elfoglalt apjának. Sheridan most is eltér a megszokott sémáktól, ezúttal ugyanis nem egy széteső, hanem egy újra összeálló család küzdelmeit láthatjuk: Angela elhagyja dúsgazdag férjét, és visszaköltözik Tomhoz. Az enyhén szólva sem túl okos, ráadásul hiú és narcisztikus nő a fejébe veszi, hogy lányával szórakoztatni fogja egy idősotthon magára hagyott lakóit. Kalandjaik szöges ellentétben állnak a férfi kemény, hiperracionális és könyörtelen világával. Tom és Angela is igyekszik egyben tartani ezt az őrült famíliát, annak ellenére, hogy törekvésük minden észszerűségnek ellentmond, és környezetük elvárásaival is szembemegy.

Sheridan a Special Ops: Lioness (2023) sorozattal is egyedit alkotott. Sikerén felbuzdulva 2024-ben már a második évad is képernyőre került. Mindkét széria hőse olyan különlegesen kiképzett katonanő – lioness –, akinek az a feladata, hogy az ellenség hátországában hajtson végre cseppet sem veszélytelen műveleteket. A sorozat két síkon játszódik. Az egyik maga a titkos akció, melynek láttán elsősorban a feszültség növekszik a nézőben. A másik téma a Lioness program felelősének, Joe-nak (Zoë Saldana), valamint férjének, Nealnek (Dave Annable) és lányuknak (Hannah Love Lanier) a kapcsolata. Az utóbbi elsősorban az érzelmeinkre hat, de a felmerülő kérdések morális érzékenységünket is megszólítják.

A filmek és a sorozatok is azt sugallják, hogy egy akkora nagyhatalom, mint az Egyesült Államok, bármit megtehet. És bárhol. A Special Ops: Lioness sem szakít ezzel a felfogással, mégis fordít a problémán: az USA tényleg megtesz bármit, de az már nagy kérdés, hogy ez elfogadható-e. Kit és mit lehet feláldozni a mégoly magasztos cél, a haza védelme érdekében? És mit kezdjenek a veszteséggel, a kudarccal? Hiszen ez azt jelenti, hogy emberek haltak meg, akár ártatlanul is. Sheridan nem ad választ ezekre a kérdésekre, mivel a morális szempontok a valóságban sem befolyásolják a nagyhatalmak döntéseit. Amellett viszont nem megy el, hogy a titkosszolgálatok ügynökei érző, erkölcsi lények, akiknek nap mint nap meg kell vívniuk a maguk belső harcát.

Joe otthon nem beszélhet a munkájáról, ám férje és lánya ennek ellenére tudomást szereznek róla. Joe életmódja – csakúgy, mint fentebb Tomé – egyáltalán nem családbarát. A legváratlanabb pillanatokban kell felkerekednie, ráadásul azt sem tudja megmondani, hogy mikor tér haza. Ám ha valaki a hazáját szolgálja, akkor ez nem is tűnik olyan nagy áldozatnak. Ez viszont egy Sheridan-sorozat, vagyis a képlet korántsem ilyen egyszerű. Neal hivatása méltó ellenpontja felesége foglalkozásának, a férfi ugyanis gyermekonkológus. Munkájuk során mindketten kénytelenek szembenézni a szinte feldolgozhatatlan, értelmetlen halállal, ezért sem egyértelmű, hogy Joe szakmáját különleges elbírálásban kell-e részesíteni, mondván, áldozatvállalás tekintetében kiemelkedik a többi hivatás közül.

Neal számtalanszor eljut addig a pontig, hogy szakítson a feleségével. Nem azért, mert nem szereti, hanem mert képtelenség így élni. Nem csak az a gond, hogy a nő nincs ott a legfontosabb családi eseményeken. Minden alkalom, amikor Joe kiteszi a lábát az ajtón és visszanéz, akár az utolsó pillantása is lehet. Ezt pedig a férje nem tudja elviselni. Egészen addig, amíg a nő haza nem jön. Nem, nem lesz szent a béke közöttük, ám az űrt, amit a távozásával keltett, a hazatérésével ismét betölti. Megoldás itt nem lehetséges, legfeljebb abban lehet bízni, hogy a család összetartó ereje, a szeretet tényleg „mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel”.

A filmekben sokszor úgy mutatják be a családot, mint az évtizedekre rögzült konfliktusok és ellentétek melegágyát. Az alma nem esik messze című sorozat is mintha ezt erősítené. Joy (Annette Bening) és Stan Delaney (Sam Neill), egy teniszakadémia egykori tulajdonosai nyugdíjba vonulnak. Nem sokkal később Joy szőrén-szálán eltűnik. Nemcsak felnőtt gyermekeik – Troy (Jake Lacy), Logan (Conor Merrigan Turner), Brooke (Randles Essie) és Amy (Alison Brie) – keresik, de a rendőrség és a kertváros közössége is. A sorozat két idősíkon játszódik. Fél évvel ezelőtt ugyanis bekopogott a szülőkhöz a fiatal Savannah (Georgia Flood), segítséget kérve tőlük. A megnyerő modorú, ám rendkívül manipulatív nő elsősorban az asszony kegyeit nyerte el, olyannyira, hogy hónapokig ott lakott a házukban. Az eltűnt Joy keresése mellett azt is látjuk, hogyan került Savannah egyre közelebb a családhoz, és miként alakítgatta a háttérből amúgy is problémákkal terhelt életüket.

A sorozat írója Liane Moriarty, akinek a nevét a Hatalmas kis hazugságok révén ismerhettük meg. A dramaturgia ezúttal is hasonló. Ahogy haladunk előre, egyre inkább kiderül, a látszólag harmonikus családi élet mögött számtalan apró, soha ki nem beszélt titok rejlik. A mézes-mázos Savannah is észreveszi ezt, és mindent megtesz azért, hogy minden a felszínre kerüljön. Persze ne gondoljunk olyasmire, hogy kiderül, az egyik családtag sorozatgyilkos vagy esetleg egy terrorszervezet alvó ügynöke, látunk ilyet máshol eleget. A konfliktusok hétköznapiak, éppen ezért ismerősek a számunkra is.

Ha egy filmbéli család manapság válságba kerül, annak a vége biztosan tragédia lesz. Ezúttal azonban nem így történik. Savannah nem egy pszichopata, csak egy szeretetre vágyó ember, aki legalább néhány hónapig szeretné megtapasztalni azt, ami soha nem adatott meg neki: a meghitt családi életet. Akár még képmutatás árán is. Miközben a családtagok szembesülnek a múlttal, azokat az emlékeket is előbányásszák a homályból, melyekre érdemes és lehet is építeni. És amikor már csak egy hajszálnyira vannak a széteséstől, a szeretetdarabkák újra összeállnak, s kiderül, erősebb kötelék a család annál, mint amilyennek elsőre látszik.

S ha Ferenc pápa gondolataival kezdtük, fejezzük is be a Szentatya megszívlelendő szavaival: „Isten nem egy öncélú meghittség gondozását bízta a családra, hanem a világ otthonossá tételének izgalmas tervét. A család áll e megmentő világkultúra kezdeténél és alapjánál, mely megment minket oly sokféle támadástól, rombolástól, gyarmatosítástól, mint amilyen a pénzé vagy a világot nagymértékben fenyegető ideológiáké. (…) Amikor megerősítjük a család szépségét, annak szükségét is érezzük – jobban, mint valaha –, hogy meg kell védenünk. Ne engedjük, hogy az önzés, az individualizmus, a közömbösségnek és a leselejtezésnek a kultúrája megmérgezze, és így elveszítse DNS-ét, mely a befogadás és a szolgálatnak a szelleme.”

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. február 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.