A családpasztoráció szolgálatában – Beszélgetés az Apor Vilmos-díjas Radnai Jenővel

Radnai Jenő 2003-tól a Magyar Katolikus Családegyesület alelnökeként szervezte a hazai családpasztorációt, és meghatározó szerepet játszott a szervezet strukturális felépítésének kialakításában, nemzetközi kapcsolatainak kiépítésében. Életéről, szolgálatáról beszélgettünk a kitüntetettel.

– Mire gondolt, amikor megtudta, hogy Apor Vilmos-díjjal ismerik el a munkáját?

– Megdöbbentem, mert váratlanul ért. Eszembe sem jutott, hogy ilyen elismerésben lehet részem. Aztán elgondolkodtam: amikor az ember valamilyen megbízatást, feladatot kap, az lehetőség az Istentől kapott talentumainak kamatoztatására. Jól értem, hogy ezzel a díjjal a Gazda üzen nekem: „Jól van, derék és hű szolgám”?

– Hogyan került az Egyházban a családpasztoráció területére?

– Távolról kezdem, és ennek megvan a jó oka. Igazán boldog, jó, katolikus családból származom. Édesapám gépészmérnök volt, emellett zongoraművészi diplomát is szerzett. Nem használta ezt a képesítését, de otthon sokszor és szépen zongorázott. Édesanyám matematika fizika–szakos tanárnő volt. A nagyszüleim, a felmenőim is mind értelmiségiek: jogászok, tanárok, tisztviselők, orvosok.

Úgy alakult, hogy a szüleim nem egészen fiatalon találkoztak egymással, így a nálam három évvel idősebb nővéremmel együtt mi voltunk a legkisebbek az egész családban. Bár a harmincas évek közepén születtünk, mégis mindig a tizenöt-húsz évvel idősebb unokatestvéreink közé valónak éreztük magunkat. Ezért gyakran tapasztalom, hogy a gondolkodásunk, a dolgokhoz való hozzáállásunk konzervatívabb másokénál, egy régebbi korszak nyomait viseli magán.

Mindenesetre a nevelésünkben fontos szerepet játszott az őszinte katolikus hit. Külön kiemelném azt, ami az egész életemben nagyon meghatározó, hogy édesanyám buzgó Mária-tisztelő volt, és ragaszkodott ahhoz, hogy fiú létemre Mária legyen az egyik keresztnevem. A Szűzanya patronálását egész életem során érzem. A választásaimban, a döntéseimben is mindig megéltem ezt, nagy hálával és szeretettel gondolok erre.

A nevelésünkről még annyit mondanék, hogy bizonyos értelemben maximalista volt. Most is előttem van a kép: első elemista vagyok, ülök a kisasztalnál, és egy irkalapra sok-sok o betűt kell írnom. Édesanyám ott ül mellettem, figyeli a munkámat, és néha odaszól: „vigyázz, ez nem jó, nem szép”. Amikor tele lesz a lap, elveszi előlem, megnézi, majd azt mondja: „ez nem olyan, ami méltó lenne hozzád, kezdd elölről”, és azzal széttépi a lapot.

Sok évvel később, amikor már műszaki egyetemista voltam, és egy géprajzot kellett készítenem, a leadás előtti napon késő éjszaka a szomszéd szobában „ébren alvó” édesanyám meghallotta, hogy éppen eltépem a rajzlapot, amin addig dolgoztam. Átszólt a szomszéd szobából: „Mit csinálsz te ilyenkor? Le kellene már feküdnöd!” Voltam olyan szemtelen, hogy azt válaszoltam neki: „Édesanyám, ezt korábban kellett volna mondania, most már késő, én már ilyen lettem”.

Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy a családomban minden körülmények között nagyon jól éreztem magam. Vidám, élénk gyerek voltam, és mindig adódott is lehetőségem a tevékenykedésre. Boldog gyermekkorom volt. Még Budapest ostroma idején, a pincében töltött hat hét alatt is, amikor odakint hullottak a bombák, és ropogtak a fegyverek, akkor is biztonságban éreztem magam. Meg voltam győződve arról, hogy komoly baj nem lehet, ha mellettem van a családom.

Később, amikor a családpasztorációval kezdetem foglalkozni, sokszor eszembe jutott, milyen boldog az a gyerek, aki ilyen családban élhet. Azt kell elősegítenünk, hogy ilyen légkör vehesse körül a gyerekeket.

– A tanulmányai végeztével milyen pályát választott?

– A pályám alakulása összefügg azzal, hogy az Érseki Katolikus Gimnáziumban kezdtem a középiskolás éveimet. Egy év után az intézményt államosították. Ezután a latint nem tanulhattuk tovább, előbb franciára, aztán angolra tértünk át, majd oroszra kellett váltani. Otthon korábban még németül is tanultam. Mindebből az következett, hogy néhány nyelvvel elkezdtem komolyabban is foglalkozni, és a szüleim azt mondták: egyiket se hagyjam abba. Német, latin, orosz, angol, francia – ezekkel a nyelvekkel kerültem viszonylag jó kapcsolatba.

– A nyelvtudása határozta meg az irányt a továbbiakban?

– Amint elkezdtem dolgozni, kiderült, hogy a nyelvismeret mindenhol előnyt jelent. Mérnökként a Magyar Rádióba kerültem, és hamar rájöttek, hogy a nemzetközi kapcsolatok terén bevethető vagyok a tárgyalásoknál. A Nemzetközi Rádió és Televízió Szervezetben (OIRT), amelybe a szocialista országok rádióinak és televíziónak mind be kellett lépniük, az orosz és a német volt a hivatalos nyelv. A műszaki ügyek terén rövid időn belül a Magyar Rádió hivatalos képviselője lettem. Később főmérnökként a szervezet prágai központjába kerültem, ahol szintén az orosz és a német volt a hivatalos nyelv. A feladataim közé tartozott a nyugat-európai szervezettel való kapcsolattartás, amelynek az angol és a francia volt a hivatalos nyelve. Hat évig Prágában éltünk a családommal, a lányaink ott jártak iskolába és egyetemre, a feleségem meg tartotta bennünk a lelket, segített leküzdenünk a nehézségeket.

Az egyik fő feladatom az volt, hogy a rádiós szervezetben segítsem azoknak a nagy nemzetközi közvetítéseknek az előkészítését és lebonyolítását, amelyekbe a szocialista és a nyugat-európai országok egyaránt bekapcsolódtak: olimpiák, világbajnokságok, nagyobb sportesemények. Gyönyörű, rendkívül érdekes munka volt. Sok emberrel kerültem kapcsolatba, nemritkán a miénktől nagyon különböző kultúrából származókkal, és mindenkivel szót kellett értenem.

– Meddig tartott ez az időszak?

– 1990-ben lejárt a megbízatásom, és hazajöttem a Magyar Rádióba. Ekkor már javában zajlott az 1991-es pápalátogatás előkészítése. II. János Pál pápa sokat volt úton. A pápai látogatások vezető szervezője, Tucci bíboros többször is tárgyalt Magyarországon, és az egyeztetésekre meghívták a médiumok képviselőit is. Az egyik ilyen találkozón részt vett a Magyar Rádió műszaki igazgatója is. Tucci bíboros szóba hozta, hogy nincs, aki összefogná a pápalátogatás rádiós és televíziós közvetítéseit. Az igazgató erre rögtön előállt azzal, hogy van egy emberük, aki hat esztendőn át foglalkozott nagy világesemények közvetéseinek szervezésével, műszaki hátterének biztosításával. Engem ajánlott. Pálos Miklós kormánymegbízottól hamarosan kaptam egy hivatalos megbízólevelet, amelyben felkért arra, hogy vegyem a kezembe ezeket az ügyeket. Hallatlanul érdekes és különleges munka volt: kapcsolatba kellett lépnem az itthoni papi gárdával, az egyházi vezetőkkel, ugyanakkor a hazai és a külföldi rádiós-televíziós szakemberekkel, köztük a vatikániakkal is. Úgy gondolom, az akkori öt helyszínen szépen sikerült megoldani a közvetítéseket.

– Ezután mi volt a következő lépés?

– Miután minden lezajlott, megkeresett Blanckenstein Miklós, az Esztergomi Főegyházmegye akkori pasztorális helynöke (ő volt a pápalátogatás idején a Népstadion-beli események fő felelőse), mondván, szüksége lenne rám. Azt szeretné, ha az egyházmegye családreferenseként az egyházmegye családpasztorációját szervezném. Meg voltam döbbenve, de a dolog nagyon vonzott, mert a feleségemmel együtt tagjai voltunk egy házaspáros mozgalomnak (Equipes Notre-Dame), így már korábban kapcsolatba kerültünk a családpasztorációval. Amikor Blanckenstein Miklós felkért a feladatra, már volt némi sejtésem, hogy miről is lesz szó. Vállaltam a szolgálatot, és lassan belenőttem a feladatba. Később, az esztergomi évek után felkérésre átvettem a Magyar Katolikus Családegyesület alelnöki pozícióját.

– Azóta sok év telt el, kiépültek a nemzetközi kapcsolatok. Melyek a legfontosabbak ezek közül?

– A legfontosabb a Család Pápai Tanácsával való kapcsolatfelvétel volt Bíró László püspök úr vezetésével. Trujillo bíboros volt az elnök, jó viszonyunk alakult ki vele. Kétszer is meghívtuk Budapestre, bennünket pedig ő hívott meg a vatikáni megbeszélésekre. A véletlenek összjátékának köszönhetően sikerült felvenni a kapcsolatot az Európai Katolikus Családegyesületek Szövetségével (FAFCE) is. Jó együttműködés alakult ki az osztrák, a német, a lengyel, a cseh és a határon túli magyar családközösségekkel.

– Jelenleg hogyan vesz részt a családpasztorációban?

– Az Európai Katolikus Családegyesületek Szövetségével baráti szálakon keresztül mind a mai napig tartom a kapcsolatot. Hivatalosan már nem, mert a Magyar Katolikus Családegyesület szervezete több körülmény miatt idén november 11-én megszűnt. Bíró László püspök úr érthető okokból lemondott a családreferensi megbízatásáról. Marton Zsolt váci püspök vette át a feladatot, és körlevelében felvázolta a terveit. A vírushelyzet miatt természetesen sok még a bizonytalanság.

– Mondana néhány szót a családjáról?

– Idén volt az ötvennegyedik házassági évfordulónk. Bíró László püspök úrral szoktunk együtt ünnepelni, de idén októberben csak telefonon tudott bekapcsolódni az eseménybe. Azt mondta, az áldása telefonon keresztül is érvényes. Mindkét lányunk férjnél van már, eddig két unokánk született.

– Hosszú ideje tart már a munkakapcsolata Bíró püspökkel…

– Nagy-nagy hálával és szeretettel beszélek erről, mert nem csupán munkakapcsolatról van szó. Ismét távolabbról kezdem: tizenhárom éves voltam, amikor édesapám meghalt. Édesanyám nagyon bölcsen azt mondta, ennek a kamasz gyereknek apa nélkül nagyon nehéz lesz, kellene neki egy jó lelkiatya. Ekkor, mint már annyiszor az életem során, közbejött a nagybetűs Véletlen. Egy lelkigyakorlaton találkoztam egy kármelita atyával, akinek nagyon megragadott az előadása. Édesanyám buzdított, hogy keressem föl. Így ő lett a lelkiatyám egészen a haláláig, ami pedig már a házasságkötésünk után történt.

Később találkoztam Bíró püspök úrral, és valahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, nemcsak a munka területén, hanem a lelki ügyeimmel kapcsolatban is. Nem csak a kamasznak van szüksége lelkivezetőre. Azóta is ő a lelkiatyám.

– Említette, hogy maximalista ember. Milyennek látja a magyar Egyházban a családpasztoráció helyzetét? Van-e javítanivaló?

– Nagyon is sok a teendő. Marton Zsolt püspök az imént említett körlevelében arról ír, hogy a Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítás által meghatározott szellemi-lelki keretek között szeretne működni. Ezzel nagyon a szívem közepébe talált. Döntően fontosnak tartom a Szent II. János Pál pápa által rögzített alapokat, mindazt, amit a Szentatya kifejtett ebben a dokumentumban a családegyház témájában.

A munkám során sok családdal kerültem kapcsolatba, sok család életébe láttam bele. A tapasztalataimból azt a következtetést tudom levonni, hogy ahol a családegyház modelljéhez nem sikerült közelíteni, ott nehezen mennek a dolgok.

A pápa részletesen és világosan kifejti, hogy a katolikus családban is ugyanazokat a feladatokat kell ellátni, amelyeket a hivatalos Egyház is végez. Ezek: a kérügma, a liturgia, a diakónia és a kommunió. Ha ezeket sikerül szépen megoldani, akkor olyan család jön létre, amely valóban gyümölcsöket hoz.

Nagyon mélyen érintett, szinte meglepetésként ért Felföldi László atya egyik gondolata, amely még tavaly január elején hangzott el egy találkozón. (Akkor még nem is sejtettük, hogy püspök lesz, és éppen Pécsett, ott, ahol Bíró László vetette el a családpasztoráció magvait.) Azt mondta: a család életében a központ az asztal, amely köré esténként összegyűlnek a családtagok. Ez az a közös pont, ahonnan minden más kiindul.

Ha meggondoljuk, hogy a családi asztal lényege szerint valamiképpen az utolsó vacsora asztalának folytatása, akkor megértjük, hogy a családegyház megvalósítását is a családi aszalnál kell kezdeni.

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. január 3-i számában jelent meg.