A demokrácia álmának tanúja – Beszélgetés Andrási Andorral

Gyermekkora a második világháború, a zsidóüldözés, a háborút követő nyomorúság árnyékában zajlott. Tizenkét évesen Sztehlo Gábor gyerekotthonába került, amelynek demokratikus felépítése az egész életét meghatározó tapasztalat lett számára. Később sugárfizikusként dolgozott, feleségével negyvenhét éven át éltek együtt, két gyermeket neveltek fel. Elmúlt nyolcvanéves, amikor a holokauszttúlélő Fahidi Éva társa lett. Könyvet írt az életéről Levelek a túlvilágra címmel, részt vesz Sztehlo Gábor és most már Fahidi Éva szellemi örökségének őrzésében is. 

– 1945-től az evangélikus lelkész, Sztehlo Gábor védőszárnyai alatt élt az általa létrehozott, Gaudiopolisnak nevezett gyermekvárosban. Milyen életút vezetett oda, és hogyan élte meg ezt a különleges világot, amelyet gyerekköztársaságnak is neveznek?

– Mindkét szülőm a Bánátból származott, amely terület már nem Magyarországhoz tartozott, amikor összeházasodtak. Apám félzsidó volt, az apja zsidó, az anyja katolikus sváb asszony. Anyai ágon mélyen római katolikus család voltunk. Szüleim Budapesten éltek, otthon a nővéremmel és a jóval később született öcsémmel mindhárman katolikus nevelést kaptunk. Apám középvezető volt egy magáncégnél, de ezt az állást a zsidótörvények miatt elvesztette, és 1942 tavaszán behívták katonai szolgálatra (munkaszolgálatra) is, ahonnan többé nem tért haza. Akinek legalább két nagyszülője zsidó volt, az zsidónak számított. Minket, gyerekeket ez nem érintett, mert csak egy nagyszülőnk volt zsidó. Apám mindjárt a frontra került, nem lehetett ott, amikor a harmadik gyermeke megszületett. Anyámnál már a harmincas évek végén sclerosis multiplexet diagnosztizáltak, ami manapság is gyógyíthatatlan betegség, akkor pedig még kevesebb gyógyítási mód állt rendelkezésre.

Se állás, se megélhetés nem volt, de ott volt a betegség, három gyermek, s a férje a fronton: anyámnak így kellett gondoskodnia a családról, miközben a frontvonal közeledett.

A megélhetés nagy gondot okozott, ráadásul az árvíz is elöntött bennünket. 1945 tavaszán, amikor innen már elvonult a front, de tőlünk nyugatra még zajlott a háború, lemehettem Temesvárra, ahol nagyanyám és nagynénéim éltek, ott jól el voltam látva. Ez őszig tartott, amikor kezdődött az iskola, ezért vissza kellett jönnöm Magyarországra. Anyám akkor hallotta egy deportációból hazatért csillaghegyi ismerősétől, hogy a gyerekei egy Sztehlo Gábor nevű lelkész gyermekotthonában vannak. Így kerültem oda az öcsémmel együtt. Csodálatos helyen volt, rettentően jól éreztem magam, öcsémmel ellentétben, akinek nagyon hiányzott az anyám. Őt két év elteltével a nővérem haza is vitte, én négy évet töltöttem ott.

– Mi az, ami a leginkább meghatározó az Ön számára ebből a kényszer szülte, mégis példaértékű demokráciából?

– A fiatalok közösségében megélt önkormányzatiságra már voltak korábbról nemzetközi példák, amelyek mentén Sztehlo elgondolta a Gaudiopolist.

Teremtsük meg magunknak az együttélés szabályait, és annak megfelelően éljünk: ezt föl lehetett fogni játéknak is, de közben halálosan komoly volt.

Mindenkinek megvolt a maga felelőssége, mindenki fontosnak érezhette magát. Jogok és kötelességek egyaránt voltak. A háború sok mindent szétzilált, meg kellett tudni élni, dolgozni kellett, feladataink voltak. A munka, ami a megélhetésünk feltételét jelentette, egyben a közösségteremtés eszközévé is vált. Fát vágtunk az erdőben, megtanultunk olyan eszközökkel bánni, amelyeket egy városi ember nem tud használni.

– Ebben az összezártságban nem éleződtek ki a feszültségek a különféle háttérből érkező gyerekek között?

– A háború bizonyos embercsoportokat szembeállított egymással, feszültség volt zsidó származásúak és nem zsidók között. A gyermekotthonban keveredtek a különböző származású és családi hátterű gyerekek. Belőlük kellett összegyúrni egy működő közösséget: játszottuk is ezt, és közben benne éltünk. Az elején nagy feszültségek voltak az üldöztetésben érintett és az ebből kimaradt gyerekek között, az áldozatok és a tettesek leszármazottai között. Akkor még nem voltam ott, amikor ez az ellentét robbant, de Sztehlo Gábornak sikerült békességet teremtenie a gyerekek között. Le kell zárni egy időszakot, a múltat, mert így nem lehet élni a továbbiakban, és most lehetőségünk van békésen, együttműködve, közösséget alkotva létezni. A jelenre kell gondolni, és arra, hogyan szeretnénk élni ezután – mondta nekik.

– Az egyik nagyapja zsidó származású, gyerekkorában katolikus hittanra, cserkészetre járt, majd az evangélikus Sztehlo Gábor gyermekotthonának lakója volt. Hogyan élték meg a gyerekek a vallásukat a Gaudiopolisban?

– Sztehlo Gábor mint evangélikus lelkész teljes szabadságot hagyott mindenkinek, nem próbált téríteni. Megadta a lehetőséget, hogy ki-ki gyakorolja a saját vallását. Ő maga minden vasárnap istentiszteletet tartott a nagy ebédlőben, aki akart, részt vett. A közelben, gyalog tíz percre volt a Manréza jezsuita rendház, én oda jártam, ministráltam is, mint korábban otthon, Csillaghegyen. Időnként Páternek is szólítottak, mert nem voltam hajlandó káromkodni, komolyan vettem a vallási előírásokat. Félénk gyerek voltam, de nem szenteskedő. Sztehlo Gábor a krisztusi szellemiséget tekintette irányadónak. Ez a Gaudiopolis alaptörvényében így fogalmazódik meg:

Krisztus evangéliumának szellemében, társadalmi korlátokat megszüntetve önálló, öntudatos, önismeretre és önbírálatra törekvő, gyakorlatilag ügyes, elméletileg képzett magyar embereket nevelni.”

Nála teljes egyenlőség uralkodott, nem volt diszkrimináció. Amikor a Jó Pásztor egyházi intézmény felszólította, hogy csak az átkeresztelkedett gyerekekkel foglalkozzanak, nemet mondott, mert ő Krisztus evangéliumának szellemében akart dolgozni, amit én úgy értelmezek, a szeretet, a megértés evangéliuma.

– Amikor kikerült Sztehlo gyermekotthonából, a háború utáni gondterhes időben két testvérével önállóan kellett boldogulniuk. Hogyan történt ez?

– 1949-ben kerültem ki, és fél éven belül a Gaudiopolis meg is szűnt. Amikor hazaértem, anyám súlyos fekvőbeteg volt, fél éven belül meg is halt. Mi hárman együtt maradtunk, nem kerültünk senki felügyelete alá. Abba kellett hagynom a gimnáziumot, másfél évig dolgoztam, akkor tudtam visszamenni és befejezni az iskolát, amikor lezárult apánk holttá nyilvánítási folyamata, és árvajáradékot kaptunk. A gimnázium után egyből az egyetemre mentem, az ELTE vegyész szakára. 1957 elején végeztem. Nyakig benne voltunk ’56-ban az események sűrűjében. Az egyetem után egy kutatóintézetbe kerültem, onnan a Központi Fizikai Kutatóintézetbe. Ez utóbbi az egész szakmai tevékenységemet meghatározta.

– Később megházasodott, gyermekei születtek.

– Az egyetemen nem nagyon udvarolgattam, nem voltam túl magabiztos. A kutatóintézetben, ahol dolgoztam, jó volt a társaság, még az egyetemről ismertük egymást, kirándulni jártunk, és színházba, hangversenyre is. Köztük volt a zsidó származású Földes Márta, akinek a szülei odavesztek a holokauszt alatt, a nagynénje nevelte föl. Vele szabad utat engedtem az érzéseimnek, és kiderült, hogy ennél jobb megoldása nem is lehet az életemnek. Az aggályaim, hogy hogyan fogok igent mondani egy egész életre szólóan, megszűntek. 1961 januárjában romantikus körülmények között házasodtunk össze Prágában. A szüleink nem éltek, nem voltak kötelezettségeink, így nem kellett alkalmazkodnunk senkihez. Az óvárosi részben találtunk egy papot, egy remek embert, és a csodálatosan kivilágított Týn templomban orgonaszó mellett összeházasodtunk. Az egyik tanú a közeli antikvárüzlet vezetője, a másik a meglehetősen illuminált állapotban lévő sekrestyés volt, rajtuk kívül ott volt még az orgonista és a csodálatos pap, aki aztán megmutatta nekünk Prágát. Mártit, annak ellenére, hogy zsidó származású, a szülei gyerekkorában egy apácarend iskolájába íratták be, a Sionba, és ő élete végéig meggyőződéses katolikus hitben élt, úgy is halt meg. Két gyermekünk született, egy fiú és egy lány. Éltük a szakmai életünket, egy helyen dolgoztunk már a végén, a Központi Fizikai Kutatóintézetben. A gyerekek nőttek, a fiú a mi szakmánkat követte, a lányunk történelem–régészet szakra ment, majd két gyermek után váltott, lelkes lovasedző lett. Mindkét gyermekünknek két-két gyermeke született.

– Idős korában találkozott Fahidi Évával, a holokauszt túlélőjével, akivel egészen nagy ajándékot kaptak az élettől: egy késői szerelmet. Gondolta volna?

– Nagyon nehezen éltem meg Márti elmenetelét. Hetvenöt évesek voltunk akkor.

Negyvenhét évet éltünk együtt, mindegyikünk élete feltételezte a másik jelenlétét.

Belső kényszerből elkezdtem írni, hogy megosszam az érzéseimet, gondolataimat. Leveleket kezdtem írni neki, ezért lett a könyv címe Levelek a túlvilágra. Szerencsére az ember úgy van teremtve, hogy a mindennapi élet lassan feloldja a súlyos érzelmeket, valamiképpen nyugvópontra jutunk. Elmúlt hat-hét év Márti halála óta, amikor egy szenteste elkezdtem azon morfondírozni, hogy valamit még kezdeni kellene magammal. És akkor megjelent az életemben Éva. Egy iskolában találkoztunk először, egy holokauszt-emléknapon; én a Sztehlo-alapítvány nevében beszélgettem a gyerekekkel. Utána a Lehel téri metrómegállóban mondtam neki, hogy mint a Sztehlo-alapítvány kapcsolattartója, felírnám őt is a listára, hogy értesítést kapjon a programjainkról. Mondta, hogy köszöni szépen, de nincs szüksége rá, épp eléggé el van foglalva.

Több mint két év telt el aztán. Egy nap, amikor egy idős hölgyet, a feleségem régi ismerősét kellett volna meglátogatnom, elindultam otthonról egy szál virággal, és összetalálkoztam valakivel, aki épp beugrani készült Évához.

Vele mentem, a kezemben a virággal, amit nem neki szántam, de végül neki adtam át.

Gondoltam, megmutatom neki a könyvet, amit írtam, Márti és a kettős identitás címmel. Már másnap jelentkezett, elmondta a véleményét, és ő is küldött átnézésre egy szöveget. Párbeszéd kezdődött közöttünk, később kiderült, ő akkor már tesztelt engem, egyedül élek-e. Megkérdezte, elkísérném-e Németországba, és igent mondtam. Ott még közelebb kerültünk egymáshoz, és egyre szorosabb lett a kapcsolatunk.

– Évával elválaszthatatlan társak lettek. Az emlékét ma is őrzi, díjat alapítottak a tiszteletére.

– Akkor költöztem hozzá, amikor bajok lettek vele. Meghívták Németországba a Sóvirágot (Fahidi Éva és egy fiatal táncosnő duettje, színházi előadás – a szerk.) a kristályéjszakára való emlékezés napjára; Bécsben, a Volkstheaterben volt az ünnepélyes esemény. Előző nap a főpróbán Éva rosszul lett. Kórházba vitték, kiderült, nem stroke volt, hanem TIA, átmeneti agyi keringészavar. Kérték Évát, hogy a Bécsben nélküle megtartott improvizáció végén telefonon keresztül beszéljen a közönséghez. Ő azt gondolta, kész, neki már vége, soha nem lesz több fellépése. Én plántáltam belé akkor a hitet, hogy minden rendben lesz, rávettem, hogy megszólaljon. Felhívták a Volkstheaterből, volt vele egy rövid beszélgetés, nagy ováció kísérte. A legnagyobb sikerét akkor aratta, amikor ott sem volt – mondta később erről. Nagyon különbözött a kettőnk természete, mégis elmondhatom, hogy érzelmileg egészen benne voltunk ebben a helyzetben. Ő nagyon impulzív, hangulatvezérelt ember volt, a racionalitás távol állt tőle. Először azt hittem, ez befolyásolható, de amikor rájöttem, hogy nem, akkor elfogadtam olyannak, amilyen. Lett valaki, akire az empatikus személyiségem irányulhatott, és én is teljesen meg tudtam élni magamat, a természetemet. Egészen újszerű kapcsolat volt ez számomra, fordulópont az életemben.

Annyira örültünk ennek a közös életnek, hogy azt gondoltuk, örökéletűek leszünk, de az élet nem így működik sajnos, Éva is elment.

Most már kezdem összeszedni magam, de ez kilencvenkét éves korban már nagyon nehezen megy.

Nemrég alapítottuk Fischer Ádám karmesterrel a Fahidi Éva-díjat, amit ebben az évben adunk át először, amikor Éva százéves lenne. Múlt év október 22-én jelentettük be a díj alapítását a Bálint Házban, egy rendezvény keretében. A javaslatokat június végéig várjuk, az átadás október végén lesz, és Éva emlékére egy botlatókövet helyezünk majd el Debrecenben.

– Milyen világot szeretne örökül hagyni az unokáinak, dédunokáinak? És mit tehetünk mi azért, hogy egy jobb világot építsünk fel?

– Örökül hagynám én, ha olyanná lehetne alakítani, amilyennek szeretnénk. De borzasztó irányba megy a világ, szorongás van bennem. Érthetetlen, hogy az emberek nem tanulnak a történelemből. Visszaköszönnek azok az idők, hangulatok, hírek, amelyekről tudjuk, hová vezettek. Lassan nem lesznek már olyanok, akik személyes tanúként tudnak beszámolni arról, hogy ez mivé fajulhat, de annyira kézenfekvő az üzenet, nem is kell személyes átélés a megértéséhez. Az állandó szembenállás, ellenségkeresés semmire nem jó.

Amit örökül hagyni szeretnék, az a gyűlöletmentes, szereteten, békességen alapuló élet, a befogadó, megértő közeg. Mindig a másikra kell odafigyelni.

Ha az emberek felismernék azt, hogyha örömet, jó érzést okozok, az talán nagyobb boldogság nekem, mint a másiknak, úgy tényleg jó élet lenne a földön.

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában jelent meg.