A diakónusi hivatás önmagában érték, evangelizációs erő – Interjú Molnár Ferenc állandó diakónussal

– Honnan eredeztethető a diakonátus, mióta van jelen az Egyházban ez a hivatás?

– Az ősegyházban virágzott a diakonátus intézménye, majd a 800-as évektől eltűnt az Egyház életéből, csak a papsághoz vezető átmeneti fokozatként maradt meg. A II. Vatikáni Zsinat aztán újraélesztette mint életre szólóan gyakorolt, hierarchikus fokozatot. A hivatás gyökereit az Apostolok cselekedeteiben véljük megtalálni. Az ősegyházban a görögül beszélők özvegyeit elhanyagolták, ezért az apostolok összehívták a hívőközösség tagjait, és megbízták őket, hogy válasszanak ki maguk közül hét jó hírben álló férfit, akiket az asztal szolgálatára rendelhetnek. A szentírási történet úgy fejeződik be, hogy Isten igéje egyre jobban terjedt, megnőtt a tanítványok száma – ebből arra következtethetünk, hogy az asztal szolgálata nem egyszerű jótékonyság volt, hanem evangelizációs erő. A történetből az is kiolvasható, hogy ha az ősegyházban fölmerült egy probléma, arra az apostolok nem operatív, hanem egyházi választ adtak; a közösség szükséglete nyomán létrehoztak egy egyházi szolgálatot. Úgy kapták Krisztustól az Egyház vezetésének feladatát, hogy joguk volt a hívő közösség szükségletei szerint alakítani a hivatalt. Ez a lényege a diakonátus gyökerének, és ide nyúlt vissza néhány német férfi a II. világháború után, amikor Európa-szerte elkeserítő volt a helyzet: 60 millió halott, számtalan hontalan, özvegy, árva, sérült…. Azt gondolták; ha ennyi ínség van a világban, miért nincs ezekre a szükségletekre szentelt szolgálata az Egyháznak? Hiszen az ősegyházban volt! Így függ tehát össze az Apostolok cselekedeteiben leírt kezdet, és a II. Vatikáni Zsinat előtt indult megújulás.

– Ma is ugyanolyan feladatokat lát el egy diakónus, mint az ősegyház idejében?

– Az ősegyház idejében a diakónusok jól dokumentáltan részt vettek az igehirdetésben, a liturgia szolgálatában, de szolgálatuk súlypontja mindig a szociáldiakónia, azaz az egyházi közösség és a társadalom peremén élők megsegítése volt. Ma is ez a helyzet. A különböző területek minden diakónus életében más-más hangsúlyt kapnak, de mindegyiknek jelen kell lenni. A világegyházban jelenleg közel 50 ezer diakónus szolgál – ez azt jelenti, hogy

a II. Vatikáni Zsinat óta az állandó diakonátus a Katolikus Egyház egyik legdinamikusabban fejlődő intézménye.

A diakónusok döntő többsége nem főállású egyházi alkalmazott, hanem világi foglalkozásából tartja el magát és családját, és a szabadidejéből áldoz az egyházi szolgálatra. Ez a tendencia jellemző hazánkban is, ahol 170 aktív diakónus szolgál. Az elsődleges szempont, hogy mihez ért a diakónus; például, ha valakinek segítő szakmája van, akkor a bajba jutott családok, elakadt házasságok gyógyításában fog tevékenykedni. Jómagam napi 8–10 órában szenvedélybetegekkel, pszichiátriai betegekkel dolgozom a kecskeméti RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálatban, olykor pedig részt veszek a vasárnapi igehirdetésben. Amikor prédikálok, értelemszerűen abból a világból merítek, amelyben élek, azaz az Egyház és a társadalom peremén élők nehézségeiből, küzdelmeiből. Esketek, keresztelek és temetek is, de elsősorban a klienseink körében, így vagyok jelen az ige, a liturgia és a szeretet szolgálatában. Vannak olyan diakónusok, akik orvosként a kórházban, a betegek világában teljesítenek szolgálatot, és ha szükséges, szentségeket szolgáltatnak ki, részt vesznek a kórházi lelkigondozásban.

Minden diakónus tehát, egyeztetve a családjával, plébánosával, felmérve a helyi igényeket, egyéni mértékben vesz részt a három terület szolgálatában.

Fontos, hogy a diakónus tevékenységét évtizedekben mérjük, hiszen például egy kisgyermekes családapa óraszámban valószínűleg keveset tud beletenni a közösség szolgálatába, de 10, 20 vagy 30 év múlva már egészen más élethelyzetben lesz, másként lesz terhelhető. Épp ezért lényeges, hogy a plébános és a diakónus egymásra figyelve osszák el a feladatokat, úgy, hogy a diakónus valódi segítséget jelentsen, de ne legyen túlterhelve. A Váci Egyházmegyében nagyon szép gyakorlata él a szerződéskötésnek, melyet a plébános és diakónusa minden évben megújít, átgondolva, hogy éppen mire van szükség, ki milyen szolgálatot tud vállalni.

– Milyen szerepet töltött be abban, hogy hazánkban elinduljon a diakónusok képzése?

– A szocializmus idején szóba sem lehetett hozni az állandó diakonátust; egy olyan zsinati vívmány volt, ami a többivel együtt a vasfüggönynél megállt. Engem már 25 éves koromban, fiatal hittanárként, teológusként foglalkoztatott a diakonátus gondolata, de akkor ez a hivatás egyébként sem lett volna még elérhető számomra, hiszen nős férfiakat csak 35 éves koruk fölött szentelnek. Megkerestem az ötletemmel Paskai László koadjutor érsek urat, a Kalocsai Főegyházmegye főpásztorát, aki ösztöndíjjal Németországba küldött, hogy posztgraduális szentírástudományt tanuljak, de elsősorban az állandó diakonátus berendezkedését tanulmányozzam. Németországban az „ősatyáktól” tanulhattam, azaz azoktól a diakónusoktól, akik az ’50-es években felismerték az állandó diakonátus hiányát az Egyházban, és a zsinatra vitték ezen egyházi rend visszaállításának gondolatát. Amikor hazajöttem, Dankó László érsek úr megbízott az egyházmegyei diakónusképzés megszervezésével, amely a ’90-es évek elején el is indult, és sokáig csak nálunk működött az egész országban. A ’90-es évek végétől egészen 2014-ig a főpásztorok a jelöltek mellé egy-egy papot vagy diakónust rendeltek, aki kísérte, mentorálta őket – így oldották meg a képzést. 2014-ben jött el a fordulópont, mikor Beer Miklós püspök elindította az első szervezett diakónusképzést, kinevezett tanárokkal. Egy évvel később ebbe a képzésbe csatlakozott be az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Kanter Károly Felnőttképzési Intézete. A jelenleg 170 aktív diakónus több mint harmada ebben a rendszerben képződött. Fontos tudni, hogy a diakónusképzőbe bármelyik egyházmegye jelöltje jelentkezhet. (2024-től a Váci Egyházmegye és az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye külön-külön indítják diakónusképzésüket.)

(...)

– Mit tapasztal a papok és a hívek részéről, hogyan viszonyulnak az állandó diakónusokhoz?

– Nagy különbségek vannak e tekintetben országon belül is. A hazai diakónusok több mint fele két, a Váci és az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében szolgál. A többi egyházmegyében húsz alatt van a diakónusok száma, és van néhány olyan, ahol egyáltalán nincs.

Az állandó diakonátus elfogadottsága elsősorban a főpásztor hozzáállásán múlik.

Azokban az egyházmegyékben, ahol a püspök támogatja ezt a hivatást, egyértelműen látszik, hogy vannak jelentkezők, van hivatás.

A beszélgetés teljes terjedelemben ITT olvasható. 

* * *

Forrás: Váci Egyházmegye

Fotó: Lauer Tamás

Magyar Kurír