A dimenziók és az ember – Sík Sándor: Mint a Mátra

Ismerjük a kancsal rím emlékezetes eseteit. „…méztől dagadva megreped a szőlő, / s a boldogságtól elnémul a szóló” – fogalmaz Kosztolányi a Szeptemberi áhítatban, az elhallgatás eufóriáját jelölve az eldöccenő sorvéggel. „Itt volt tegnap Devecseri, / jaj de nagyon bevacsorált”: ez könnyedebb-tréfásabb szólam a költőtől. Kortárs példát is hozhatunk: „…s ittlétemet / átlátom ott?!” – lám, Tóth Krisztina megoldása (a Porhó című vers zárlatában) metafizikai súlyokat is elbír.

Sík Sándor ide illeszthető műve a tájleíró költészet hagyománya felől indul saját gondolati utakra:

Mint a Mátra

Állani, némán, mint a Mátra,
Nem nézni előre, se hátra,

Nem erőlködni befelé sem,
Csak bámulni a létezésen,

A parttalanban elmerülni
És úszni benne és örülni

Az egyetlen csodának: annak,
Hogy valamik, valakik vannak,

És mindent köszönteni szépen,
Minden valók testvéreképpen;

Kontraktust kötni szent közönnyel,
Kánikulával, vízözönnel,

Szem-lehunyva és kar-kitártan
Felolvadni a napsugárban,

Ha jő Medárd, negyvennap ázni,
De csorgó hajjal is nótázni;

Orrszarvúként egyedül járván
Nem dideregni mégsem árván,

Mert egybering közel és távol
Szíved hullámzó ritmusával,

Amely magát némán kitárta
A mindenségnek, mint a Mátra...

A főnévi igeneves retorika egyszerre eszköze a személytelen általánosításnak és a felszólító hangfekvésnek. A páros rímekkel összepántolt, ötödfeles jambusi sorok áttetsző szerkezetet, ringatódzó struktúrát építenek föl: az első kilenc strófa – a hála egyetemes létérzetére hagyatkozva – infinitívuszokban sorolja-halmozza a létezésben való részvétel köznapian varázsos alkalmait; mígnem a záró két versszak harmadik személyű közlésre, leíró összegzésre tér át („egybering”, „kitárta”), magyarázó-értelmező irányba fordul („Mert…”), egyúttal keretet ad a versnek (a „mint a Mátra” hasonlítással).

A költemény fő sajátossága, hogy a természeti szépség fensége nem pusztán csodálat tárgyává válik, de a körülírt hegység követendő példaként magasodik föl – kitartó nyugalmával, rezzenetlen jelenlétével, alázatos önazonosságával.

A nyelvtani váltás (az igeragozás módosulása) is kiemeli tehát a tizedik szakaszt; épp azt, mely a rímelésben is új minőséget hoz: „Mert egybering közel és távol / Szíved hullámzó ritmusával”. A „távol” és a „-sával” úgy csendül egybe, hogy az utolsó szótag magánhangzója elüt; de nem bántóan, hiszen fenntartja a hangzásbéli puhaságot, szelídséget. (Amit az „egybering” és a „hullámzó” szavakkal bevonzott vízképzet is fokoz, s a jambikus ritmika mindvégig fenntart.)

Mintha azt sugalmazná a mű: a hármas egység (a közel, a távol és a szív összefüggésrendje, avagy a dimenziók és az ember viszonya) nem mentes a disszonanciától; ámde ez a disszonancia is: telve leheletes finomsággal, minthogy tökéletlenségében is összefüggő szépségek biztosítéka.

A gyarlóság vállalása persze már erény. Amit a költemény maga is megtestesít. Hiszen az „Állani, némán…” fölütés mégiscsak beszédet kezdeményez; a szavak nélküli létezés kívánalmát szavak viszik színre.

„Ábrándozás az élet megrontója, / Mely, kancsalúl, festett egekbe néz” – tájékoztat A merengőhöz című Vörösmarty-vers. Sík Sándor alkotása arra példa, hogy nézhet a rím bármennyire „kancsalul”, a verstan mennyboltját attól csak tisztábbnak látjuk.

Fotó: Wikipédia; Piarista Rend Magyar Tartománya

Magyra Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. augusztus 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.