A fájdalom története a reménység története – Boldoggá avatták a párizsi kommün öt vértanú papját

„Az apostoli buzgalomtól áthatott lelkipásztorok tanúságot tettek hitükről egészen a mártírhalálig, amelyet 1871-ben szenvedtek el Párizsban, a kommün idején” – mondta a Szentatya, majd szokás szerint a hívek tapsát kérte az új boldogokért.

Marcello Semeraro bíboros, a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériumának prefektusa április 22-én, szombaton délután a párizsi Saint Sulpice-bazilikában avatta boldoggá az öt vértanú papot.

Homíliájában a bíboros prefektus a tanúságtevők ránk hagyott igazi örökségeként a reménységet emelte ki, mellyel

mi is odaszegődhetünk az emmauszi Kleofás testvér mellé, és névtelen útitársként elmondhatjuk: nekünk is lángol a szívünk, amikor az Úr a szenvedés elviseléséről tanít minket.

„Majdnem pontosan ugyanazokon a napokon ünnepeljük ezt a szertartást, mint amikor százötvenkét évvel ezelőtt boldogjaink vértanúhalála történt, miként letartóztatásukra is a húsvéti ünnepkör keretében került sor, 1871. április 6-án, nagycsütörtökön” – mondta Marcello Semeraro bíboros. – Május 26-án adták életüket Krisztusért, egy pénteki napon, amelyen a keresztények hétről hétre felidézik a Megváltó halálát.

A Szenttéavatási Ügyek Dikasztériumának prefektusa a felolvasott evangéliumi szakaszból a két tanítvány gyönyörű történetére utalt, akikhez az Emmausz felé vezető úton csatlakozott a feltámadott Jézus, és miután asztalhoz ültek, felismerték őt a kenyértörésben: „Ugye lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?” (Lk 24,32) Ez az evangélium legszebb és legmeghatározóbb történetei közé tartozik – fogalmazott a szónok; majd Jean Guitton Jézus című művére utalt, amelyben a francia író úgy fogalmaz: hogy ha egyetlen jelenetre kellene szűkíteni az egész evangéliumot, amely az egészet összefoglalja, egyértelműen az emmauszi tanítványok történetét választaná.

E szép húsvéti találkozás ellenpárjaként Jézus szenvedésének valóságát idézi a másik ismert történet: „Miután így csúfot űztek Jézussal, levették róla a palástot, s ráadták saját ruháját. Aztán elvezették, hogy keresztre feszítsék. Amint kifelé vonultak, találkoztak egy Simon nevű cirenei emberrel. Ezt kényszerítették, hogy vigye a keresztet.” (Mt 27,31–32) A cireneihez hasonlóan a mi mártírjaink is hordozták Jézus keresztjét, hogy Jézushoz hasonlóan „keresztre feszítsék” őket, így közvetlenül élték meg szavait: „Krisztusnak el kellett szenvednie ezeket a szenvedéseket, hogy bejusson dicsőségébe!” Via Crucis, Via Emmaus! – hangzott el Semeraro bíboros homíliájában.

A prefektus ezt követően a boldoggáavatási eljárás során összegyűjtött tanúvallomásokból idézett, melyek felidézik, hogyan néztek szembe a halállal a kommün mártírjai. Rövid idézetek, hogy újra felfrissítsük Krisztus iránti szeretetünket – mondta a főpásztor. – Május 23-án, három nappal kivégzése előtt Boldog Planchat atya ezt írta Eugène bátyjának: „Elvégezhettük szentgyónásunkat, áldozatunk immár készen áll. Egyáltalán nem vagyok szomorú. Biztosíthatlak téged, hogy imádkozom mindenkiért, magamért és a börtön minden lakójáért.” Ugyanezen hónap első napjaiban Boldog Ladislas Radigue atya a következőket írta elöljárójának: „Megtapasztaltam, milyen jó az Úr, és milyen segítséget ad azoknak, akiket nevének dicsőségéért próbára tesz. Meg is értettem egy kicsit, miután megízleltem Szent Pál érzését, »aki a gyötrelemben túláradó örömről beszél«.” Hasonló kifejezéseket találunk a többi vértanú tanúságtételében is, amelyet Szent Pál apostol így foglal össze:

Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is.” (Róm 6,5)

A Salvifici dolores (1984) kezdetű apostoli levelében Szent II. János Pál pápa a „szenvedés evangéliuma” témájának szentelt egy fejezetet: Ezt az evangéliumot maga Jézus írta „saját szenvedésével, amelyet szeretetből vállalt, hogy az ember meg ne haljon, hanem örök élete legyen”. Ennek az evangéliumnak az első fejezetét „nemzedékről nemzedékre azok írták, akik üldöztetést szenvednek Krisztusért”, benne a mi boldogjaink által írt sorokkal is. Ott van tehát – tette hozzá II. János Pál pápa – ennek az evangéliumnak a másik nagy fejezete, amelyet „mindazok írnak, akik együtt szenvednek Krisztussal, egyesítve emberi szenvedéseiket az Ő megváltó szenvedésével”. Itt, ezen a ponton válnak áldott mártírjaink számunkra példává és mintává.

Marcello Semeraro bíboros a párizsi kommün történetét így értelmezte: Azok az események, amelyekben részt vettek és áldozattá váltak – és nyilván nemcsak ők, hanem sok más tucat ember, akiket a forradalmárok erőszakos őrülete mészárolt le –, egy bonyolult és összetett történetet alkotnak, amelyben különféle mozzanatok keverednek egymással, régi és új körülmények átfedik egymást, társadalmi ideológiák és hitetlen érzések, továbbá az igazságra felszólítás fonódik össze hazugságfolyamokkal; olyan elegyet alkotva, amely végül megmérgezi az embert.

E vértanúk története ekképpen figyelmeztetéssé válik számunkra a mai napon; a keresztény ember távlatában mégis megmarad a remény története – fogalmazott a prefektus, majd XVI. Benedek pápát idézte, akinek emlékét élénken megőrzi:

A jó győz, és ha olykor úgy tűnik, hogy az elnyomás és a ravaszság le is győzte, a valóságban csendben és diszkréten továbbra is működik, mert hosszú távon hozza meg gyümölcsét.

Ez a keresztény társadalmi megújulás, amely a lelkiismeret átalakulásán, az erkölcsi nevelésen, az imádságon alapul, mert hiszen az imádság erőt ad a hithez és a jóért való küzdelemhez, még akkor is, ha emberileg meg is érint az elcsüggedés és a visszahúzódás kísértése.” (2008. június 14-i homília)

Ebben a testben, amely az Egyház teste, a lemondások történetei is – mint például a Jeruzsálemet elhagyó két tanítványé – átváltozhatnak a misszió történetévé, ahogy az esemény lezárása is igazolja: „Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet s társaikat. Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor.” (Lk 24, 33–34)

Az evangéliumi történetben marad néhány érdekes ismeretlen mozzanat is – tette hozzá Marcello Semeraro bíboros. – Az egyik az Úrral való találkozás helyére, Emmauszra vonatkozik, amelyet így akár lelki értelemben is lehet értelmezni. A másik mozzanat Kleofás társának névtelensége: hiányzó nevéhez mindannyiunk nevét behelyettesíthetjük, ezáltal mi is beléphetünk az evangéliumi történetbe. Bárhol és bármilyen helyzetben vagyunk is, beléphetünk a történetbe, és csatlakozhatunk Kleofáshoz: kételkedünk, panaszkodunk, de végül vele együtt ismerjük meg az Urat, és örülünk az ő jelenlétének – zárta homíliáját a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériumának prefektusa a párizsi kommün öt vértanújának boldoggá avatásakor tartott szentmisében.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír