A fel sem tett kérdés és a meg nem adott válasz – A Vezess helyettem című filmről

Egy-egy beszélgetés során a másik fél csak addig figyel ránk, amíg feltétlenül szükséges. Ha túl sokáig mondjuk a magunkét, közbevág, s ha még ezzel sem éri el a hatást, a hangját is felemeli. És ez nem csak akkor van így, ha kissé körülményesen fejezzük ki magunkat. Mert valójában egyáltalán nem érdekli az, amit mondunk, számára csak az a fontos, hogy kifejthesse a véleményét. S mivel a kommunikáció több egyszerű információcserénél, joggal érezzük: nem csak az nem érdekli, ami elhangzik, valójában ránk sem kíváncsi. Persze az is lehet, hogy önmagára sem, és csak azért beszél, hogy ne hallja a saját gondolatait. Hamagucsi Rjúszuke Vezess helyettem című filmjének szereplői sem arról beszélnek, amiről a leginkább kellene. Az Oscar-díjas alkotás a nyelv, a hallgatás, a beszéd, a kimondható és a kimondhatatlan titkait boncolgatja. 

A film a nálunk is méltán népszerű Murakami Haruki Férfiak nő nélkül című novelláskötetének három írásán – Seherezádé, Vezess helyettem, Kino – alapul. A japán író művészetének jellemzője, hogy utalásokkal összekapcsolva kezd párbeszédet más művekkel és művészekkel. A kötet címe Ernest Hemingway korai novellagyűjteményére utal (Men Without Women, 1927), míg a Vezess helyettem a Beatles Drive My Car című dalát juttatja eszünkbe. 

A novelláskötet elbeszélései olyan férfiakról szólnak, akik vagy elvesztették a szeretett nőt, vagy, bár ott van mellettük, – elsősorban lelkileg – mégsem kerülnek közel hozzá. Ennek legfőbb oka a töredezett kapcsolat és a kommunikáció hiánya. A kiválasztott három írást ez utóbbi szál köti össze. A Seherezádé főhőse, Habara teljesen el van szigetelve a külvilágtól, „maga a lakatlan sziget, nincs kapcsolata senkivel”. Időnként megjelenik nála egy nő, aki – miután minden tekintetben gondoskodott róla – történeteket mesél. Habara számára a nő és meséi egyaránt értelmezhetetlenek, igazából egyikkel sem tud mit kezdeni. „Egy fel nem tett kérdés és egy meg nem adott válasz”, így lehetne összefoglalni a Vezess helyettem című novellát, amelynek szereplői úgy próbálnak túljutni lányuk halálán, hogy nem beszélnek róla. Kinót, a harmadik elbeszélés főszereplőjét megcsalta a felesége, el is váltak, ám úgy tűnik, a férfiban ez nem okozott különösebb törést: nyit egy kocsmát, és békésen tölti napjait. Aztán történik valami, menekülnie kell, s végül egy olcsó motelszobában döbben rá, mindeddig csak rejtőzködött – önmaga és a fájdalma elől. 

A filmben Juszuke (Nisidzsima Hidetosi) és felesége, Oto (Kirisima Reika) mindenről beszél, csak a lényegről nem. Mindketten a munkába merülnek: Juszuke színész és rendező, míg Oto forgatókönyveket ír – melyek ötlete szeretkezés után jut az eszébe. Egy reggel Oto különös hangsúllyal jelenti be Juszukénak, hogy este beszélni akar vele. Ám erre soha nem kerül sor, Oto ugyanis agyvérzést kap, s férje már csak a holttestére talál rá. Két év telik el, s Juszukét Hirosimába hívják egy fesztiválra: állítsa színpadra Csehov Ványa bácsi című művét. Juszuke meg is érkezik, majd közlik vele: munkavédelmi okokból nem vezetheti az autóját, ezért kap egy sofőrt Miszaki (Miura Tóko) személyében. 

Csehov Ványa bácsi című drámájában Vojnyickij így fakad ki: „Ötven éve beszélünk és beszélünk (…), ideje lenne abbahagyni”. Nem beszélni, hanem „alkotni, teremteni” kell. Szerebrjakov pedig „ostoba emberek semmitmondó beszéde” miatt panaszkodik. A színműben a felesleges fecsegés áll szemben a tettel, Hamagucsi filmjének felső rétegében viszont mintha fordítva lenne: mindenki lázasan tevékenykedik ahelyett, hogy megállna, és beszélne a másikkal arról, ami évek óta gyötri. Juszuke és Miszaki is menekült a tisztázó beszélgetések elől, egészen addig, míg a halál végérvényesen elvágta a rendezés lehetőségét. Mind a ketten féltek. Juszuke attól, hogyha beszél Otóval, felborul a lányuk elvesztése után a feleségével kialakított, kétes értékű egyensúly. Miszaki pedig attól tartott, hogyha anyja kikerül összedőlt házuk romjai alól, kettős személyiségének a rosszabbik felét hozza magával, azt, akivel Miszaki soha többé nem akart szóba állni. Juszuke és Miszaki egymásnak mondják el a történetüket, ám hogy ez mennyit ér, afelől lehetnek kétségeink. Ami maradt, az a lelkiismeret-furdalás és a bánat. 

A film másik rétege egyfajta ellenpólust képez az elsővel. Juszuke és társulata egy többnyelvű színházi előadásra készül. A szereplők angolul, japánul, koreaiul, kínaiul és koreai jelnyelven beszélnek. Mivel nem értik, mit mond a másik, ezért a zökkenőmentes előadás érdekében a szöveg ütemét, ritmusát rögzítik magukban. Nem a szavakra, hanem a gesztusokra, pontosabban a beszéd mögött rejtőző valóságra kell nyitottnak lenniük. A hétköznapitól eltérően kell figyelniük a másik emberre, azt is meg kell hallaniuk, ami el sem hangzik.

Ismert Ludwig Wittgenstein sokat sejtető kijelentése: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Valóban, a mai embernek elsősorban azt kellene megtanulnia, hogy képes legyen csendben maradni. És figyelni. Ám alakulhatnak a dolgaink úgy is, hogy a legnagyobb szükségünk éppen egy beszélgetésre, egy őszinte beszélgetésre lenne.

Szerző: Baranyai Béla

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.