A felejtés ellen dolgozunk – Beszélgetés a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökével

– Mit takar a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnevezés?

– A testület 2014-ben jött létre az Országgyűléstől kapott felhatalmazás alapján. Ekkor egy öttagú bizottság állt fel: három tagját az Országgyűlés, egy-egy tagját pedig a Magyar Tudományos Akadémia és az igazságügyi miniszter delegálta. A bizottság munkáját törvény szabályozza, elsődleges feladata a kommunista diktatúra látható és rejtett működési mechanizmusainak feltárása, valamint a pártállami vezetőkkel kapcsolatos történeti források kutatása, feldolgozása, elemző bemutatása. Emellett nagyon fontos küldetésünk az áldozatok emlékének ápolása, az emlékezeti kultúra alakítása, a közbeszéd formálása, a történeti tudás korszerű átadása is. A bizottság munkáját egy hivatal segíti, melyben történész kutatók, jogászok és tanárok dolgoznak. Mivel a feladatunk nagyon szerteágazó, így megalakulásunk óta törekszünk arra, hogy minél szélesebb körű hazai és külföldi együttműködést alakítsunk ki.

– Mit jelent ebben az esetben a nemzeti és az emlékezet kifejezés?

– Lehet, hogy elsőre talán kicsit félrevezetőnek látszik a bizottság elnevezése, ám ha jobban belegondolunk, mégis helyes, hiszen a kommunista diktatúra időszakára való emlékezés része a tágabb értelemben vett nemzeti emlékezetnek. Az emlékezet rostáján persze nem minden marad fenn, egy-egy történetet minden résztvevő kicsit másként mesél el, azért is, mert másként élte át, számára más volt fontos. Ez azonban még csak az egyéni emlékezet.

Hogy ebből közösségi emlékezet, majd közös történelem legyen, ahhoz az emlékeket újra és újra el kell mesélni, az egyéni tapasztalatokat közös történetekké kell formálni.

A kollektív emlékezettel foglalkozó kutatások szerint egy adott esemény emlékezetét egy közösség általában három-négy nemzedéken keresztül tudja továbbadni, később a részletek egyre jobban a feledés homályába vesznek. Egy tágabb közösség – az Egyház vagy a nemzet – esetében is így van ez. A 20. századi totális diktatúrák, így a kommunista rendszerek radikálisan beavatkoztak ebbe a folyamatba. Tzvetan Todorov bolgár történész azt írja, a totális diktatúrák egyik jellegzetessége, hogy nemcsak az állampolgáraikkal, hanem az emlékezettel szemben is háborút hirdettek. Mindent megtettek azért, hogy a rendszer szempontjából kényelmetlen történeteket elfelejtessék az emberekkel, akár erőszak árán is. Nem véletlen, hogy például a politikai okokból kivégzett áldozatokat titokban, jeltelenül földelték el. De Mindszenty József bíborosról is csak a hivatalos propaganda szerint lehetett nyilvánosan beszélni, ha egyáltalán lehetett. A hetvenes évektől azonban már az ő személyét is inkább megpróbálták elhallgatni, kikoptatni, felejtésre ítélni. A kommunista emlékezetpolitika alakítói pontosan tudták, hogy

a közösségi emlékezet szoros kapcsolatban áll a közös identitással. A kikényszerített felejtetéssel egy adott közösség, akár egyházi, akár nemzeti közösség, az azonosulás, a megerősítés képességét veszítheti el.    

A történettudomány ma éppen ezért a felejtés ellen is dolgozik, letisztázza, keretbe foglalja, és segít elbeszélni a társadalom különböző közösségeinek az emlékeit. Nekünk pedig az is a feladatunk, hogy e kikényszerített felejtés hatásait minimalizáljuk, az áldozatokat visszaemeljük a nemzeti emlékezetbe.

– Az idősebbek maguk is megélték a kommunista diktatúrát, a rendszerváltás óta viszont felnőtt egy nemzedék, amely már csak a történelemkönyvekből tudja, mi is történt. Másként kell az idősekhez és a fiatalokhoz fordulni?

– Igen. Az idősebb generáció egy része megtapasztalta – akár a családja, akár az egyházi kötődése miatt –, hogy miként működött a diktatúra. Sokan közülük viszont nem tudják, hogy például miért nem kaptak megfelelő munkát, miért nem tudtak a szakmájukban kiteljesedni, a gyerekük miért nem jutott be az egyetemre. Nagyon sok még az elfojtás, a ki nem beszélt történet a kommunista korszakkal kapcsolatban. A kollektív emlékezet hiánya miatt a közösségi narratívák sem alakulhattak ki. Sokszor tapasztaltuk a kutatásaink során, hogy az idősebb nemzedék nem, vagy csak vonakodva beszél arról, amit átélt: a traumáiról, a meghurcoltatásról, a kényszerű kompromisszumokról.

Kötelességünk, hogy segítsük elbeszélni az el nem mesélt történeteket.

A fiatalokat arról kell meggyőzni, hogy belássák, ez az ő történetük is. Ehhez meg kell találnunk azokat a csomópontokat, amikhez ők is csatlakozni tudnak. Mi a diktatúra azok számára, akik soha nem találkoztak vele? Mit jelent a szabadság annak, aki szabad társadalomban nőtt fel? Október 23-i előadásainkban sokszor beszélünk a fiataloknak Mansfeld Péterről. Ő ugyanolyan volt, mint ők: szerelmes volt, tervei és álmai voltak. Milyen lehet tizenhat évesen bekerülni a politikai rendőrség börtönébe? Hogyan akarták kijátszani őt a vallatói, miként akarták rávenni arra, hogy bemártsa a társait? Mansfeld Péter senkire nem tett terhelő vallomást, sőt, egyik idősebb társának a tetteit is részben magára vállalta, mondván, neki már családja van. Milyen erkölcsi tartás kellett ehhez? Egy kamasz, akinek amúgy is erős az igazságérzete, nagyon fogékony tud lenni egy ilyen élettörténetre. Főleg akkor, ha szembesül a végkifejlettel: Mansfeld Péter mindössze tizennyolc éves volt, amikor felakasztották.

– Az idősebb nemzedéknél már a rendszerváltás után is tapasztalhattunk egyfajta nosztalgiát a kádári viszonyokkal kapcsolatban, a fiatalokat pedig napjainkban a neomarxista nézetekkel ostromolják. Hogyan tudnak válaszolni ezekre a jelenségekre?

– Ha végignézzük a 20. század magyar történelmét, láthatjuk, hogy egy sok évtizedet megélt ember több rendszerváltást is átélhetett. Ezek a rendszerváltások egyben elitváltások is voltak, melyek a társadalom szerkezetének radikális átalakulásával jártak. Az 1956-os forradalomig mindenki azt gondolta, ez a rendszer csak rövid ideig állhat fenn. A forradalmat azonban nagyarányú megtorlás követte, a több mint kétszázharminc kivégzett, a húszezernél több bebörtönzött és az internáltak ezrei csak a jéghegy csúcsát jelentik. Emellett munkahelyi elbocsátások és más retorziók is érték azokat, akik bármilyen módon részt vettek a forradalom eseményeiben. A hatvanas években vidéken térdre kényszerítették a parasztságot, felszámolva a mikroközösségeket, ezt követték a Katolikus Egyház elleni különféle retorziók. Míg a Rákosi-rendszert elsősorban az erőszak, addig a Kádár-érát a bomlasztás, a manipulálás jellemezte. Az 1956-ot követő időszak nagy tapasztalata volt, hogy a geopolitikai status quo nem fog a magyarok miatt megváltozni, a kommunista hatalommal hosszú távon kell számolni. Az emberek nem tehettek mást, alkalmazkodtak. Ez az oka annak, hogy a Kádár-korszakhoz a stabilitás érzete társult. Az már más kérdés, hogy az ekkor tapasztalható viszonylagos anyagi gyarapodás ára az állami eladósodás és a gazdaság válsága lett.

Valóban, Nyugaton mi is tapasztaljuk a neomarxizmus előretörését. Kelet-Közép-Európa két diktatúrát élt meg, Európa nyugati fele csak egyet, míg az Egyesült Államok polgárainak egyet sem kellett átélniük. Ezért is fontos, hogy a kommunista múlt feltárásában a kelet-közép-európai országok együttműködjenek egymással.

– A rendszerváltás idején sok dokumentumot megsemmisítettek. Kerülnek még elő újabb források?

– A rendszerváltás után értelemszerűen Budapest-központú volt a kutatás, napjainkban viszont egyre nagyobb jelentőséget kap a vidéki források feltárása. Ennek a területnek a vizsgálatára jött lére 2014-ben a NEB és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont (BTK) közös Vidéktörténeti Kutatócsoportja, melynek munkája révén világosan kirajzolódik, miként akarta megtörni a kádári diktatúra a paraszti lakosságot. Célja elérése érdekében a hatalom sokféle eszközt igénybe vett. Például úgy szervezték át a tömegközlekedést, a buszjáratokat, hogy abból teljes régiók kimaradtak. A szociálpolitika is következetesen hátrányokkal sújtotta a mezőgazdaságban dolgozókat. Ezek nem helytörténeti kuriózumok, hanem a magyar társadalom többségét érintő, általános jelenségek, melyek révén az egész rendszer működéséről képet kaphatunk. Ez a példa is mutatja, hogy

miközben a közérdeklődés elsősorban az állambiztonsági dokumentumokra fókuszál, a rendszer mélyrétegeinek, hosszú távú következményeinek a megértéséhez számos más forrást is módszeresen fel kell dolgozni.

Ezek nem annyira látványosak, de legalább olyan fontosak. Ráadásul, miután Magyarország a Szovjet Birodalom érdekszférájába került, nem hagyhatók ki a nemzetközi összefüggések sem. Számos kérdésre csak az orosz leváltárakban őrzött iratanyag ismeretében lehet majd végső választ adni. Sok forrás található a környező országok levéltáraiban is, ezeknek a felkutatása, feldolgozása a jövő feladata lesz.

– A Nemzeti Emlékezet Bizottsága több kötetet is megjelentetett már az egyházüldözés témájában. Mit emelne ki ezek közül?

– A vatikáni Pápai Történettudományi Bizottság rangos sorozatában jelent meg angol nyelven a The Trial of Cardinal József Mindszenty from the Perspective of Seventy Years: The Fate of Church Leaders in Central and Eastern Europe című kötet, melyet a Bölcsészettudományi Kutatóközponttal együttműködve szerkesztettünk. Ez a könyv az Országházban 2019 februárjában, a Mindszenty-per hetvenedik évfordulója alkalmából megrendezett nemzetközi konferencia anyagát tartalmazza. Fontosnak tartom, hogy egy olyan korszerű és átfogó, idegen nyelvű összefoglalót sikerült megjelentetni a közép-európai egyházüldözésről, amely egyfelől nemzetközi összefüggésben értelmezi a Mindszenty-per jelentőségét, másfelől a lengyel, cseh, szlovák, ukrán, román egyházüldözés mellett önálló fejezetekben mutatja be a határon túli magyar egyházi közösségek megpróbáltatásait és kiemelkedő vezetőit is. A kötet ráadásul a „mártírium ökumenizmusának” jegyében kitér a hazai protestáns felekezetekre is. A kiadvány megjelenését a BTK-val évek óta tartó szoros szakmai együttműködés gyümölcsének és jelentős tudománydiplomáciai eredménynek tekintem, ami ugyan önmagában nem fogja megváltoztatni az amerikai vagy a nyugat-európai trendeket, de lényeges tájékozódási pont lehet annak, aki fontosnak tartja, hogy alaposan megértse ezt a korszakot.

A Halálra ítélve – Papi sorsok '56 után című kötet szintén egy konferencia után született. Ezt a tanácskozást két politikai gyilkosságra emlékezve rendeztük meg: Brenner János rábakethelyi káplán meggyilkolásának és Gulyás Lajos levéli lelkész kivégzésének is 2017-ben volt a hatvanadik évfordulója. A köztudatban az rögzült, hogy az erőszakos egyházüldözés a Rákosi- rendszerre volt jellemző. Ebben a kötetben arra igyekeztünk rámutatni, hogy a Kádár-korszak sem volt kíméletesebb az egyházakkal szemben, s bár a módszerei szelídültek, a rendszer ugyanúgy ellenségének tekintette az egyháziakat, ez pedig egyes esetekben a nyílt erőszakig vezetett. Természetesen a diktatúra hatóságai igyekeztek minden nyomot eltüntetni ott, ahol nyilvánvaló volt a törvénytelenség, mint például az 1956–1957-ben elkövetett papgyilkosságok esetében. Az ’56 utáni megtorlás során számos papot, lelkészt is meghurcoltak, annak ellenére, hogy nemegyszer éppen az ő közbeavatkozásuk mentette meg az önbíráskodástól a helyi párttitkárt, ávóst vagy tanácselnököt. Kádárék már nem az egyházi vezetőket vették célba, hanem azokat a lelkészeket, plébánosokat és világiakat, akik az egyes emberrel közvetlenül érintkeztek, akik programokat szerveztek a híveknek, elsősorban a fiataloknak. A rendszer ezt különösen veszélyesnek tartotta, hiszen az ifjúság befolyásolását elsődleges feladatának tartotta.

– A Magyar hősök című kötetben olyan emberekről olvashatunk, akik kiálltak a hitükért, az erkölcsi meggyőződésükért, a szabadságért, vállalták a kockázatot a kisebb közösségükért. Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) alkalmából Budapestre látogató Ferenc pápát Áder János köztársasági elnök ennek a könyvnek az angol nyelvű változatával ajándékozta meg. Mesélne erről a kötetről?

– A Heroes Among Us – 50 True Stories of Brave Hungarians in the 20th Century című könyv azért született, hogy a külföldi olvasók is megismerhessék a 20. századi magyar történelem hőseit.

A kötetnek az a fő üzenete, hogy bár érhetik az embert súlyos megpróbáltatások, ám mindig van lehetősége választani és dönteni.

A kötetben – melyhez Áder János köztársasági elnök írt ajánlást – nagyon sok egyházi személyről is olvashatunk, ezért is merült fel, hogy ez a kiadvány a NEK-re látogató külföldi vendégeknek is segítség lehet, hogy jobban megismerhessék a magyar egyházak közelmúltját és kiemelkedő hitvallóink megrendítő és példaadó sorsát.  Nagyon sok segítséget kaptunk a Köztársasági Elnöki Hivatal munkatársaitól és a NEK Titkárságától, így került be a könyv azon ajándékok közé, melyeket a kongresszusra látogató magas rangú vendégek kaptak, s végül köztársasági elnök úr személyes ajándékainak egyikeként Ferenc pápához is eljutott. Ezt rendkívül fontos gesztusnak érzem, kései erkölcsi elégtételnek azok felé, akik a totalitárius diktatúrák idején mertek kockázatot vállalni, életüket, szabadságukat tették kockára másokért, a hazájukért, és akiket hitükért, meggyőződésükért, helytállásukért meghurcoltak.

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír