A felszín és a mélyrétegek – Tomáš Halík a kereszténység helyzetéről

Csehországban már generációk óta hozzá vagyunk szokva az Egyház térvesztéséhez. A „kemény szekularizálódás” vége után, amikor a kommunizmus bukását követően rövid ideig felszálló ágban volt a vallásosság, ugyanolyan „puha szekularizálódás” kezdődött, mint a legtöbb nyugati országban. Országunk olyan részein, ahol sokáig a népi vallásosság volt a meghatározó, lassabban zajlik ez a folyamat, akárcsak a hagyományosan katolikus országokban, Szlovákiában vagy Lengyelországban. Ahol az egyházak nem voltak felkészülve erre a helyzetre, és a hagyomány tehetetlenségi erejében bíztak, sokkal gyorsabban halad előre a szekularizálódás – ma Lengyelországban a leggyorsabban és a legmélyrehatóbban.

Megváltozott a társadalmi és a kulturális környezet, s gyors ütemben olvadni kezdett az a fajta kereszténység, amely korábban olyan volt, mint egy hatalmas, hideg, mozdíthatatlan jéghegy. A jéghegy képe azonban másra is felhívhatja a figyelmet. C. G. Jung az emberi pszichét is jéghegyhez hasonlította: látható, racionális része (a tudat) igencsak vékony; legnagyobb és legfontosabb része a személyes és kollektív tudattalanba nyúlik. Meggyőződésem, hogy a kereszténységnek sem a külső, intézményi formák a legfontosabb struktúrái, amelyek most válságba kerültek, hanem a hit mélyebb dimenziója, a spiritualitás. A hit teológiai meggyőződésekben, szertartásokban és intézményekben fejeződik ki. De ennél mélyebben húzódik a spiritualitás – az élő hit, amely átfogja az emberek belső életét és a közöttük húzódó kapcsolatokat.

Lehet, hogy a külső struktúrák válsága, megrendülése és felbomlása segít felfedeznünk a kereszténység mélyebb struktúráit, s ha újra élettel telnek meg, megújulásnak lehetünk majd tanúi.

Spiritualitáson természetesen nem a „műveljük kertjeinket” magánjellegű magatartását értem, hanem a keresztény egzisztencia belső dinamikáját.

Ha megvan bennünk az alázat és az önkritika, abból nem kell öngyűlöletnek vagy a világ más részeivel kapcsolatban táplált illúzióknak következnie. Ha valahol nő a keresztelések és a papságra jelentkezők száma, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy az adott területen virágzik a kereszténység. Józan afrikai teológusok arra figyelmeztetnek, hogy a keresztségek száma nem azonos a hívő keresztények számával. Egyes latin-amerikai országokban az Egyház a hagyomány erejében bízott, de kénytelen volt azt tapasztalni, hogy az alaposabb hitbeli képzést nélkülöző katolikusok gyorsan átpártoltak fundamentalista szektákhoz.

Az emberi psziché természetéből következően az Egyházban mindig lesznek olyanok, akik reformokat és fejlődést akarnak, és olyanok, akik biztonságra vágynak. A történelem során néhány szerzetesrend jól meg tudta oldani ezt a problémát: kezdeti konfliktusok után reformált és nem reformált ágaik évszázadokon át békésen tudtak együtt élni.

Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír