A felzárkózás dűlőin – Megjelent a Máltai Tanulmányok legújabb száma

Lehet-e fenntartható, öngondoskodó jövője mindazoknak, akik számára a legerősebb kényszer jelen pillanatban a túlélés? Hogyan lehetne garantálni, hogy a leszakadó településeken élők gyorsabban fejlődjenek a többieknél, hogy esélyük legyen felzárkózni? Csökkenthető-e a szegénységben vagy annak küszöbén élő kétmillió ember kiszolgáltatottsága, és megszakítható-e az a folyamat, amellyel a nyomor újratermeli önmagát? Bár a kérdések hasonlóak, a helyszínek és a megoldási lehetőségek eltérhetőek lehetnek.

A lap egyik írásában, Ragadics Tamás Öröklött hátrányok című tanulmányában azt tárja fel, hogy az egyik legproblematikusabb térség, az Ormánság hogyan vált egy fenntartható tájhasználatra épülő, virágzó gazdasági és társadalmi térségből a szegregált, leghátrányosabb régió szinonimájává. A történeti áttekintésből kiviláglik, hogy a 20. század gazdasági–társadalmi fordulatai fokról fokra bontották le a helyi közösségeket, és az összetartás meggyengülése, illetve ezzel együtt a képzettebb rétegek elvándorlása legalább annyira hozzájárult az aprófalvak lecsúszásához, mint a forráshiány és a materiális gondok.

Az aprófalvak mellett az „apróvárosok” sincsenek valójában sokkal jobb helyzetben – derül ki Horeczki Réka dolgozatából, aki A szegénység kisvárosi dimenziói Magyarországon címmel járja körül azt, milyen következményekkel jár a települési sérülékenység azokon a városi címet elnyert, de többnyire pár ezer lakossal rendelkező lakóhelyeken, ahol a szegénységet már a földrajzi elhelyezkedés determinálja. Ez pedig az ország lakosságának jelentős részét érinti, hiszen a magyarok negyede húszezer főnél nem népesebb kisvárosban él, és jelentős részük olyan „címzetes városban”, amelyek funkcionálisan nem igazán tölti be a központi településtől elvárt feladatokat. Ezeken a helyeken a foglalkoztatási ráta csak 55 százalék, magas a csak általános iskolát végzett munkanélküliek aránya (van, ahol 60 százalék), és az orvosi ellátást jellemző mutatók is aggasztóak: az elmúlt öt évben megduplázódott az ellátandók száma a háziorvosi körzetekben, ahol egyébként az orvosok átlagéletkora a hatvan évhez közelít.

Másfajta krízisek jellemzik a nyomortelepi státuszba jutott (budapesti) Hős utcai tömb lakóinak életét, amelyet egy velük önkéntesen dolgozó terepkoordinátor, Mihály Bulcsú mutat be. A szakembertől megtudjuk, hogy az ott ragadt városlakók sorsa és státusza eltérő mintázatokat mutat: a tulajdonosok, bérlők és önkényes lakásfoglalók is nagyrészt sorozatos rossz döntések áldozatai, akiket most a teleppel foglalkozó civil szervezet, a Kontúr Egyesület a Máltai Szeretetszolgálattal és a Közösségi Lakásalappal együtt igyekszik segíteni abban, hogy a lefelé sodró negatív spirál ne vigye őket a mélybe, a teljes talajvesztettség állapotába. A szerző választ keres arra, hogy lehetséges-e méltóságon alapuló és egyszerre szakszerű válaszokat találni erre a lakhatási kérdésre, méghozzá úgy, hogy a beavatkozás nem a piaci logika előtérbe helyezésével történik.

A nyomor megszüntetésére irányuló erőfeszítések történetét olvashatjuk A felzárkózás matematikája címmel Vecsei Miklós tollából, aki a felzárkóztatásért felelős miniszterelnöki biztos, egyben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, és a karitatív szervezet húszéves tapasztalatait veszi végig. Láthatjuk, hogy a leszakadó térségben végzett szociális munka hogyan vált egyre kiforrottabbá, míg eljutott odáig, hogy a Máltai Szeretetszolgálat koordinációjában ma már húsz civil szervezet foglalkozik a háromszáz leghátrányosabb település legégetőbb szociális problémáival. A program egyik fő célkitűzése, hogy a legsérülékenyebb rétegnél, a gyermekeknél enyhítsék a szegénység negatív hatásait, amelyek egyébként képesek determinálni egész további életútjukat. Ennek kapcsán alapvető fontosságú a diagnózis felállítása, hogy pontos képe legyen a szakembereknek arról, hol is keresendő a problémák gyökere.

A gettósodó, szegregált településekre születő gyermekek körülményeit vizsgálja a Jelen vagyunk, segítünk! címmel készült tanulmány, amely látleletet mutat fel a nyomorba születő gyermekek életkörülményeiről, megállapítva: „Az interjúalanyok említettek olyan családtagokat, akik tizennégy-tizenöt évesen hozták világra első gyermeküket. Az országos átlagnál magasabb az átlagos gyermekszám… A korai gyermekvállalásra nem jellemző a tudatos családtervezés, de a megszülető gyermeket támogató környezet várja… Az interjúkban a nők életük kiteljesedését úgy fogalmazták meg, hogy akkor léteznek, ha anyává válnak.”

Az első ezer nap fontosságáról a Lépésről lépésre című tanulmányban értekezik a két pszichológus szerző, akik maguk is részt vettek a Máltai Szeretetszolgálat „Fókuszban a gyermek” elnevezésű programjában, amelynek során a családmentori szolgálat kialakításával egy családkísérő munkakört alkottak, hogy a kisgyermekes szülők mindennapi problémáikban segítséget kaphassanak a hozzájuk közel álló, a helyi közösségből származó, de praktikus tudással rendelkező asszonyoktól.

Összességében tehát az évtizedek óta felhalmozódott problémák leltárba vétele mellett megoldási lehetőségek is megcsillannak egy-egy reménysugárként – így a Magyar Falu program, amelyről a Máltai Tanulmányok egyik szerzője megállapítja: „A támogatások a népességmegtartó képesség javítására szolgálnak, egyelőre látható gazdasági előnyök nélkül”, akár a máltai Jelenlét program, amely valódi nyitás a leszakadó területeken élő, évtizedek óta megoldhatatlannak tűnő nehézségekkel küzdő emberek felé.

Ahogy Kozma Imre atya, a Máltai Szeretetszolgálat elnöke írja: „Az ember nemcsak él, hanem éltet is, másokat életben tart. Az embernek e kétféle tevékenysége egy. A közösségben mások éltetik őt, s viszont mások fennmaradása tőle is függ. Az ember közösségi léte tény, a különállás lehetősége csalóka ábránd.”

Forrás: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Fotó: Majoros Árpád Csaba

Magyar Kurír